A XXI. SZÁZAD KOMMUNIKÁCIÓJA Mobil információs társadalom
	A 21. SZÁZADI KOMMUNIKÁCIÓ ÚJ ÚTJAI Konferencia 2002. máj. 24-25. Magyar Tudományos Akadémia

A 20. század utolsó évtizedének elektronikus forradalma, azt mondhatjuk, alapjaiban megváltoztatta életünket. A dolgok gyorsabban, távolabb és nagyobb léptékben történhetnek, mint amit bárki is el tudott volna képzelni akár a megelõzõ évtizedben. S az, hogy mennyire tudjuk kiaknázni az új technológiák kínálta lehetõségeket, végsõ soron attól függ, hogy mennyire tudunk velük élni.

Elõadásomban két ezzel kapcsolatos témát tárgyalok. Az egyik annak illusztrálása, hogyan találhatunk új módokat ezeknek a technológiáknak eredetileg egyáltalán nem szándékolt típusú hasznosítására. A másik az, hogy leleményességünk ellenére az új technológiák hasznosítására való képességünk mégis korlátozott lehet. Kognitív rendszerünk - agyunk felépítése - nem a 21. századra jellemzõ elektronikus technológia világában jött létre, és ez valódi korlátokat jelenthet arra vonatkozóan, hogy ténylegesen mit tudunk vele véghez vinni. De hadd kezdjem a szociális agy kialakulásának rövid áttekintésével.
 

A szociális agy kialakulása

A fõemlõsöknek a testméretükhöz képest az összes többi gerinceshez viszonyítva szokatlanul nagy az agyuk. Ez elsõsorban annak a következménye, hogy a fõemlõsöknek szokatlanul nagy a neokortexe (alapvetõen az agynak a gondolkodást végzõ része). A fõemlõsöknél a neokortex az agy teljes térfogatának több, mint 50 %-át teszi ki (az embernél eléri a 80 %-ot is), míg az összes többi emlõsnél soha nem haladja meg az 50 %-ot (és lehet mindössze 10 % is). Egyre inkább egyetértés alakul ki arról, hogy a nagy neokortex (és így a nagy méretû agy) kifejlesztése azért vált szükségessé, mert a fõemlõsök erõsen szociális jellegû életmódot alakítottak ki. A szociális csoportjaikat összetartó viszonyok körültekintõ kezelése olyan fontossá vált, hogy ki kellett fejleszteniük azt az információ-feldolgozó kapacitást, amely képes számon tartani az állandóan változó szociális viszonyokat, valamint hasznosítani ezt az információt a komplex szociális viszonyokban való eligazodásra.

Ez a felfogás, mely machiavellista intelligencia (vagy szociális agy) hipotézis néven ismert, számottevõ igazolást nyert azokból a vizsgálatokból, amelyek a fõemlõsök neokortex-méretének és szociális viselkedésük különbözõ aspektusainak kovariációját elemezték, így a szociális csoport méretét, a tisztálkodási csoportosulásokat, az olyan kifinomult szociális stratégiák alkalmazását, mint a szövetségek és a taktikai félrevezetés, továbbá a szociális játék szintjét is. Lineáris viszony áll fenn például a neokortex relatív térfogata és a szociális csoportok mérete között. Más szóval, ha egy fõemlõsfaj nagyobb szociális csoportokban akar élni annak érdekében, hogy hatékonyabban meg tudja oldani ökológiai problémáit, elõször ki kell fejlesztenie a kellõ nagyságú neokortexet, amely alkalmas az ehhez szükséges mûveletekre.

Az ember, úgy tûnik, ilyen értelemben jól illik a fõemlõs vonulat végére. A fõemlõsök regressziós vonala szerint az emberének megfelelõ méretû neokortexszel körülbelül 150 fõs csoportokban kellene élnünk. Ezt meglepõ módon jól alátámasztják a tények. Noha az ember nyilvánvalóan képes megbirkózni a nagyon kiterjedt városi környezettel, sõt nemzetállamokkal, ezeken a nagy populációkon belül sokkal kisebb azoknak az embereknek a száma, akikrõl azt mondhatjuk, hogy közvetlen személyes kapcsolatban vagyunk. A vadász-gyûjtõk csoportnagysága, a tudományos szakterületek száma, azoknak az embereknek a száma, akiknek karácsonyi üdvözlõlapot küldünk, illetve azoké, akiktõl szívességet kérhetünk, mind 150 körül van.

A fõemlõsök tanulmányozásából azonban számottevõ bizonyíték van arra, hogy nem egyszerûen azoknak az egyéneknek a száma fontos, akiket felismerünk. Inkább az a kérdés, milyen fajta viszonyaink lehetnek más egyénekkel. Az, hogy egy kapcsolat mennyire mûködik jól, úgy látszik, a két egyén közötti bizalom szintjétõl függ, ez pedig függ interakcióik gyakoriságától. A gyakori társas interakciók bizonyos szintû emocionális kötõdést hoznak létre két egyén között, amely lehetõvé teszi, hogy a kapcsolat késõbbi szociális támogatásra való elkötelezettség alapjául szolgáljon. A fõemlõsöknél az együtt tisztálkodó egyedek késõbbi, harmadik felekkel való konfliktusokban támogatják egymást; valószínûbb, hogy segítik egymást, ha ragadozó vagy egy másik csoport tagja támadja meg õket. Ezt nyilván ismerjük az emberrõl szerzett mindennapi tapasztalatunkból is: nem sietünk egykönnyen idegenek segítségére - és amikor megtesszük, feltehetõen reakciókat, sõt helyeslést váltunk ki vele olyan módon, amelyre nem volna szükség, ha ez a fajta magatartás az emberi természet szembetûnõ jellemzõje lenne. Az ember szociális hálózatainak tanulmányozásából pedig tudjuk, hogy egy kapcsolat intenzitása összefügg a kontaktusok gyakoriságával (vagy legalábbis múltbeli gyakoriságával).

Jelenleg még nem igazán értjük, miért vannak korlátai annak, hogy hány emberrel vagyunk képesek bizonyos fajta kapcsolatot fenntartani. Valószínûleg kognitív korlátok limitálják azoknak az egyéneknek a számát, akikkel bizonyos intenzitású kapcsolatot vagyunk képesek ápolni. Régóta ismert tény például, hogy azoknak az egyéneknek a száma, akikhez különösen szoros kötõdésünk lehet, mindössze

12--15 lehet, és ezen belül lehet egy körülbelül 5 fõs belsõ kör, melynek tagjaival még erõsebb a kapcsolatunk. Ezenkívül számos jel utal arra, hogy több rétegû lehet a kapcsolatrendszerünk, a rétegek határai 35, illetve 80--100 körül mozognak, és a számok növekedésével párhuzamosan csökken az érzelmi intenzitás és közelség. Ez olyan, mintha mindegyikünk egyre nagyobb, 5, 15, 35, 80 és 150 fõs körök középpontjában helyezkedne el.
 

A hálózat méretének kognitív korlátai

A szociális agy hipotézise fontos utalásokat tartalmaz szociális kapcsolataink több aspektusára vonatkozóan. A tények azt mutatják, hogy egyszerû lineáris összefüggés áll fenn a neokortex térfogata és a különbözõ szintû csoportok mérete között. Úgy látszik, csak bizonyos számú egyénnel tudunk fenntartani adott intenzitású kapcsolatokat. Ezeknek a kapcsolatoknak az intenzitása minden egyes esetben az érintett két egyén múltjában található tényezõk kombinációját tükrözi.

Az egyik fontos összetevõ az egymásról való tudás (ahogyan viselkedünk, mit szeretünk, és mit nem), amiben osztozunk, továbbá közös szociális múltunk elemei (genetikai vagy rokoni viszony, közös világnézet és kultúra, közös élmények). Ez a közös tudás olyan alapot jelent, amelyrõl a kapcsolat részesei hatékony interakciót tudnak megvalósítani. Pontosan tudják, hogy mennyire bízhatnak meg egymásban, meddig mehetnek el az incselkedésben és az egymás szembeni elvárásokban.

Ezen a tudásalapon túl azonban egyértelmûen még egy lényegibb érzelmi vonulata is van ennek a kapcsolatnak. Végsõ soron természetesen a közös tudás és a közös élmények abból erednek, hogy két ember sok idõt töltött együtt. Nem lehetséges, hogy valaki megmondja: X egy bizonyos viszonyban áll hozzánk, és aztán eszerint viselkedjünk. Ezt a fajta tudást kiindulási pontként használhatjuk ahhoz, hogy mûködõ kapcsolatot építsünk ki valakivel, de ennek a kapcsolatnak a hatékonysága végül is - különösen pedig az a bizalmi szint, amellyel hajlandóak vagyunk viseltetni az illetõ iránt - a vele való interakcióból fakad. A számunkra értékesek azok a kapcsolatok, amelyek olyan emberekhez fûznek, akikkel sok idõt töltöttünk. Egy kapcsolat építése sok idõt igényel. Idõre van szükség ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljunk együtt, amelyeket élvezünk; idõre van szükség a másik ember gondolatvilágának megismeréséhez, vagyis a másik ember virtuális szimulációjának felépítéséhez lelki szemeink elõtt.

A megértésnek és bizalomnak ez a kombinációja, amely az interakcióval töltött idõbõl jön létre, a fõemlõsök társadalmainak alapja. A fõemlõsöket a társas tisztálkodás köti össze. Noha eredeti funkciója piszok és élõsködõk eltávolítása a bundából, sok majom és emberszabású majom annál sokkal több idõt tölt ezzel, mint amennyi a higiénia szempontjából szükséges. A gorilla, melynél a legnagyobb a tisztán tartandó testszõrzet, egy napjának csupán 1-2 %-át töltve társas tisztálkodással, elég jól megoldja a feladatot. Egyes fajok viszont, mint a babuin és a makákó, akár napjuk

20 %-ában is ezzel a foglalatoskodnak. Nem valószínû, hogy a makákónak, melynek testfelülete negyede a gorilláénak, tízszer annyi tisztálkodásra legyen szüksége ahhoz, hogy elfogadhatóan tiszta legyen. Arról van szó, hogy a szociális fõemlõsök a szociális kapcsolattartás eszközévé tették a tisztálkodást. Azért mûködik, mert különösen hatékonyan stimulálja az endorfinok kiválasztását (az agy természetes fájdalomcsillapítóit). Az így kiváltott ellazulás, enyhe eufória és elégedettség kötõdést hoz létre azok között az egyedek között, amelyek rendszeresen végzik egymással a tisztálkodást. Ennek a kötõdésnek a következménye, hogy az érintett egyedek inkább készek egymás támogatására közös ellenséggel szemben, mint a nem együtt tisztálkodók. Ez az a szociális kötõanyag, amely összekovácsolja a fõemlõsök társadalmait.

Bennünket, embereket már nem kötnek az ilyen mechanizmusok. De mi is gyakoroljuk ezt a fajta tisztálkodást a fõemlõsökre jellemzõ módon. A fõemlõsöknél ürügyül szolgáló bunda nagy része nálunk hiányzik, de ugyanúgy végezzük ezt a tevékenységet, mint õk. Nálunk simogatássá, dörzsöléssé, öleléssé és érintéssé redukálódtak az ezzel kapcsolatos cselekvések, amelyeknek ugyanolyan enyhén eufórikus hatásuk van. Ez a pszeudotisztálkodás azonban csak intimebb kapcsolatainkban fordul elõ, hiszen az ilyenfajta fizikai stimuláció elfogadhatatlannak számít olyanok között, akik kevésbé közelrõl ismerik egymást. Ugyanakkor vállalnunk kell a kapcsolat létesítésének folyamatát mindazokkal, akik szociális körünkhöz tartoznak. Az embernél ezt a kapcsolati szintet a nyelv szolgálja - pontosabban a nyelv által közvetített érintkezés.

A nem-ember fõemlõsöknél egyszerû, többé-kevésbé lineáris összefüggés áll fenn a tisztálkodással töltött idõ és a szociális csoport mérete között. Ez alapvetõen azért van így, mert minél nagyobb a csoport, annál jobban kell mûködnie az egyén barátságainak annak érdekében, hogy védelmet nyújtsanak a csoport más tagjai általi zaklatással szemben. Az idõ szükségszerûen korlátozó tényezõ, hiszen az állatoknak a valós világban kell megélniük, így a szociális interakcióval tölthetõ idõt korlátozza az az idõ, amit az élelemnek a környezetükben való megtalálására és megszerzésére kell fordítaniuk. A fõemlõsök legfeljebb napi idejük 20 %-át tölthetik szociális interakcióval. Ez adja a csoportméret 80--100 fõs felsõ határát. Mivel az emberi csoportok 150 fõsek, valamilyen mechanizmusra van szükség a tisztálkodás általi kötõdéssel elérhetõ eredmény és a faj sikeres túléléséhez szükséges csoportméret közötti szakadék áthidalására.

Úgy tûnik, hogy ennek megoldására jött létre a nyelv. Sokféle modern ember idõgazdálkodását vizsgáló kutatások azt mutatják, hogy idõnknek mintegy 20 %-át töltjük szociális interakcióval (elsõsorban persze társalgással). Ez ugyanaz a határérték, mint a nem-ember fõemlõsöknél. De a nyelv lehetõvé teszi, hogy jobban kihasználjuk ezt az idõt. Lehetõvé teszi, hogy egyszerre több egyénnel legyünk interakcióban: egyszerre több emberhez beszélhetünk, míg a tisztálkodás - még emberi formájában is - döntõen két résztvevõs tevékenység. A nyelv azt is lehetõvé teszi, hogy információt kérjünk és cseréljünk szociális hálózatunkról. A nem-ember fõemlõs tudása szociális hálózatának helyzetérõl teljes mértékben attól függ, amit maga látott. Az ember ezzel szemben megtudhatja, mi történt a távollétében, s így figyelemmel kísérheti az állandóan változó szociális világot akkor is, amikor nincs ott személyesen.

A nyelvbõl viszont hiányzik egy olyan kulcselem, ami a tisztálkodásnál megvan: a kábító jellegû örömérzet, amely alapvetõ fontosságú a szociális kötõdésben. Ezt a szakadékot, úgy tûnik, a nevetés hidalja át. A nevetés ugyanolyan kábító jellegû hatásokat képes kiváltani, mint a tisztálkodás: ellazulunk, eufóriát érzünk, békében vagyunk a világgal és készségesek azokkal szemben, akikkel együtt nevetünk. A jelek szerint nagyon fontos szerepet tölt be az ember szociális interakcióiban.

Ezeknek a megállapításoknak számos kihatása van még a posztindusztriális modern környezet szociális hálózatainak szerkezetére is. Az egyik az, hogy akármilyen jó a technológia, az elektronikus médiumok, amelyeket igénybe veszünk, az egyén szociális hálózatának soha nem kell lényegesen nagyobbnak lennie ennél az értéknél. Még a legszociálisabb egyénnél is valószínûtlen, hogy adott idõben mintegy 200-nál több másik egyénnel legyen kapcsolatban. Egy másik abban áll, hogy erõsen korlátozottak viszonyaink fajtái. Az, hogy nagyon sok emberrel vesszük fel a kapcsolatot, nem jelenti azt, hogy jobban megismerhetjük õket. Kapcsolataink növekvõ körei úgy maradnak, ahogy mindig is voltak, és továbbra is ugyanazon a régimódi emocionális intenzitáson múlnak, amely végsõ soron csak közvetlen, bensõséges kontaktus által jöhet létre.

Az egyik lényeges különbség viszont, ami az elektronikus technológiából adódhat, az a lehetõség, hogy kapcsolati körünket az eddigieknél sokkal nagyobb földrajzi területre terjesszük ki, mint korábban tehettük. Egy kapcsolat bensõségességét és intenzitását állandóan táplálni kell - megerõsíteni a megfelelõ szintû, gyakori interakcióval. A kapcsolat megerõsítésének elmaradása elhalványulásához vezet. Az az egyén, aki valaha elfoglalta körünk egyik pozícióját, eltûnik, s helyét egy új arc veszi át, akivel gyakrabban találkozunk - olyasvalaki, aki eddig egy távolabbi ismeretségi kör egyik pozícióját töltötte be, vagy esetleg olyasvalaki, aki újonnan érkezett szociális világunkba. Az identitásoknak ez az állandó váltakozása a múltban óriási mértékben függött a szereplõk fizikai közelségétõl. Aki elköltözött, fokozatosan elhalványult, hacsak nem volt érzelmileg kiemelten fontos. A levelezés segítette az elhalványulás lassítását, de nem tudta teljesen megakadályozni, mert a levelek lassan jutottak célba, a válaszok pedig sokszor hónapokkal, esetleg évekkel az eredeti levél küldése után érkeztek.

A modern telekommunikációs technológia a gyorsabb kapcsolódást, s így a régi barátoknak az emlékezetünkben való elhalványulását lassíthatjuk, ha akarjuk. Mégsem tudja teljesen megszüntetni ezt a folyamatot. A távoli barátok azért válnak „bentlakókból" puszta ismerõsökké, mert nem tudjuk frissíteni róluk alkotott mentális képünket. Idõvel õk is, mi is változunk, régi hasonlóságaink, egykori közös tudásunk egymásról, valamint szociális környezetünk fokozatosan annyira divergál, hogy már nem tudjuk összerakni a darabkákat, amikor újra találkozunk. Idegenekké válunk, akiknek elölrõl kell kezdeniük egymás megismerését.

Az egyik példa arra, hogy agyunk felépítése hogyan korlátozhatja szociális csoportjaink méretét, a társalgás hétköznapi körébõl való. Elvileg nagyon nagy számú embert vonhatunk be a társalgásba, mint az elõadásokon vagy istentiszteleteken elért eredmények mutatják. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, nagyon szigorú szociális szabályokat kell érvényesíteni a jelenlévõkkel szemben. Mindenkinek vállalnia kell, hogy csöndben marad, és meghallgatja az elõadót. Sõt, mindenkinek le kell mondania annak lehetõségérõl, hogy bekapcsolódjon, vagy kérdéseket tegyen fel. Amikor alkalmat teremtenek a hozzászólásra - mint az elõadások végén -, ezt a folyamatot nagy körültekintéssel kell irányítania az elnöknek, aki eldönti, ki tehet fel kérdést, és mennyi ideig beszélhet. Ha nem így történik, nagyon gyorsan káosz keletkezik.

Ennek nagyon egyszerû oka van. Természetes korlát létezik arra vonatkozóan, hogy hány ember vehet részt egy szabadon folyó társalgásban, és ez a korlát 4 személy - egy beszélõ és 3 hallgató. Ha négynél több ember alkot társalgási csoportot, a csoport két vagy több különálló társalgássá oszlik szét, legkésõbb egy perc elteltével. Ez a mechanizmus nagyon erõs, és könnyen megfigyelhetõ bármilyen fogadáson vagy hasonló társas összejövetelen. Két valószínû oka van. Az egyik kizárólag pszichoakusztikai természetû: a beszédhangok megkülönböztetésére való képességünk látványosan csökken, ahogy nõ a beszélõ és a hallgató közötti távolság, és amint négynél több emberbõl áll a csoport, a körben túl nagy lesz a távolság. A másik szociális: mivel egyszerre mindig csak egy embert hagyunk beszélni a társalgás során (különben káosz keletkezik), a csoport méretének növekedésével drasztikusan csökken minden tagjának lehetõsége arra, hogy részt vegyen a társalgásban. Öttagú csoportnál minden tag legfeljebb az idõ 20%-ában beszélhet, ha mindenki azonos esélyt kap. A csoport így nagyon hamar megszûnik interaktívnak lenni, s helyette elõadás lesz. Valószínûleg ez a korlát limitálja azoknak a számát, akik többirányú kommunikációs rendszereket használhatnak.

Ugyanakkor világos, hogy a modern telekommunikáció elõre nem látott veszélyeket rejt számunkra. Ezek már ismert jelenségek - „lángolás" (az E-mail levelezésre való túlzott reakció hajlama) és „idegen-veszély" (E-mailben túl intim válaszadásra való hajlam). Ezek többsége valószínûleg azért merül fel, mert az elektronikus kommunikáció jelenleg nélkülözi a szemtõl szembeni interakció közvetlenségét. A mindennapi életben a nem verbális jelzéseknek döntõ szerepük van abban, hogy értelmezni tudjuk interakciós partnereink mondandóját és szándékát. E-mailben - de még telefonon is - hiányoznak ezek a járulékos jelek, s ezért nem tudjuk helyesen értelmezni az üzenetet. Szemtõl szembeni találkozáskor óvatosan puhatolózunk az intimitás irányába, s közben figyeljük a fogadtatást; a reakció biztató vagy helytelenítõ voltától függ a következõ cselekvésünk. Ezeknek a döntõ fontosságú jelzéseknek a hiánya az elektronikus kommunikációban (az E-mail megválaszolásának lassúságával együtt) arra ösztönöz, hogy egy lépéssel tovább menjünk, mint normális körülmények között. Ezért olyan gyakoriak az elsietett fogadalmak az örök szerelemre az internetes chat room-okban. Ezenkívül kevés támpontunk van interakciós partnerünk õszinteségét illetõen. A valós életben az arc jelzései nagyon fontos szerepet játszanak annak megítélésében, hogy az adott egyén megfelelõ partnerünk vagy barátunk lehet-e. Amikor nincsenek ilyen jelzéseink, hajlamosak vagyunk megalapozatlan feltételezésekre az adott személy õszinteségérõl.
 

Az potyázás problémája

Mint említettem, a kapcsolatok nagyobbrészt bizalmon alapulnak. Hadd térjek most ki egy olyan központi kérdésre, amely alátámasztja ezt, ez pedig a potyázás problémája. A fõemlõs társadalmak (ezek közé tartoznak az emberi társadalmak is) alapvetõen kooperáción alapuló megoldások a túlélés és a szaporodás érdekében. Voltaképpen az egyének egy hallgatólagos alkut kötnek, melynek révén lemondanak közvetlen céljaik egy részérõl, hogy hosszabb távon nagyobb elõnyre tegyenek szert. Minden ilyen társadalmi rendszer azzal a problémával áll szemben, hogy nagyon érzékenyek a potyázókra - olyan egyénekre, amelyek elfogadják az elõnyöket, de nem fizetik meg érte a teljes árat. Ez a probléma minden emberi társadalomban elõfordul. Megtestesül azokban, akik nem fizetik meg maradéktalanul az adót, akik tilos helyen parkolnak (mert néhány pillanatnyi idõt takarítanak meg vele); megtestesül nagy méretekben a túlhalászott tengerekben és a lecsupaszított vidékekben, amelyeket egykor trópusi esõerdõ borított. A probléma abban áll, hogy amikor kooperációs társadalmi alku van érvényben, mindig adott a csalás lehetõsége néhány egyén számára - akik lehetõvé teszik a többiek számára, hogy megfizessék a közös haszon teljes árát.

Az emberi társadalmak méretük miatt különösen érzékenyek az ilyenfajta problémára. Ahogy növekszik a szociális csoport mérete, egyre több az olyan hely, ahol a potyázók elbújhatnak, több a naiv ember, aki hajlandó megengedni nekik, hogy csatlakozzanak még akkor is, ha antiszociális magatartásukra máshol már fény derült. A probléma egyik része az, hogy a potyázók gyorsabban képesek mozogni, mint a vétségeikrõl szóló információ, képesek mindig egy lépéssel megelõzni felfedezésüket.

Mivel a potyázás problémája annyira zavaró az emberi társadalmakban, egy sor eszközt fejlesztettünk ki, hogy megbirkózzunk vele. Ezek közé tartozik a társadalmi csalások iránti különleges érzékenység, a nyelv használata a potyázókról való információcserére, verbális megrovás annak érdekében, hogy a visszaesõk beálljanak a társadalom sorába, valamint dialektusok használata közösségeink tagjainak azonosítására.

A nyelv több fontos eszközt is kínál, melyekkel nyomon követhetjük és megrendszabályozhatjuk a potyázókat. Az egyik az az egyszerû tény, hogy általa információt tudunk cserélni a társadalmi körünkben távollétünk alatt történtekrõl. Bizonyos értelemben valószínûleg ez volt az eredeti funkció, amire a nyelv létrejött - egy nagyon dinamikus rendszer állandóan változó helyzetének nyomon követésére. A természetes helyzetekben történõ társalgással töltött idõnek még ma is 60--70 %-át fordítjuk szociális témákra (a tömegtájékoztatatás értelmében vett „pletyká"-ra). Ez óriási idõbeli befektetés. Miután ébrenléti idõnk 20 %-át töltjük társalgással, ez azt jelenti, hogy ébrenléti idõnk mintegy 15 %-át fordítjuk szociális hálózatunk helyzetének megbeszélésére. Ez nagyon jelentõs idõráfordítás. Annak biztosítása viszont, hogy tudjuk, ki a „menõ", illetve ki nem az többé, ki lett a partnere kinek, és ki szakított kivel, alapvetõ fontosságú ahhoz, hogy eligazodjunk a mindennapi társadalmi élet komplexitásában.

A nyelv ennél több lehetõséget is kínál. Lehetõvé teszi, hogy megrendszabályozzuk barátainkat és kollégáinkat - nem csak azt, hogy naprakészen tudjunk szociális vétségeikrõl, hanem azt is, hogy megrójuk õket, amikor vétenek a közösség szabályai ellen. Kooperatív játékokkal végzett kísérletek szemléletesen igazolják ezt. Komputerizált befektetési piacokon, ahol a kooperáció lényegesen nagyobb hozamokhoz, a kooperáció hiánya viszont nagyon alacsony hozamokhoz vezet, óriási a kísértés a csalásra. A probléma ott van, hogy aki nem csal, nagy valószínûséggel kockáztatja, hogy nagyon rossz eredményt érjen el, mert valaki más csalt. Így olyan kísérletekben, ahol a résztvevõk figyelhetik a piac helyzetét, de közvetlenül nem kommunikálhatnak egymással, és nem láthatják, hogy ki csal, a kifizetések akár a teljes kooperációval elérhetõnek a 20 %-ára is csökkenhetnek, még akkor is, ha mindenki számára világos, hogy jobb stratégia lenne a kooperáció. Ha viszont a kísérleti alanyoknak a kísérlet felénél kávészünetet engedélyeznek, ez három- vagy négyszeresére növelheti a kifizetéseket, elsõsorban azért, mert a csoport lehetõséget kap arra, hogy megrója azokat, akik nem tartják magukat a kooperációs stratégiához. Ez akkor is mûködik, ha a kísérleti alanyok nem tudják, ki a felelõs, és csupán kifejezik elégedetlenségüket és haragjukat az ismeretlen felelõssel szemben. Tovább növeli a kifizetéseket, ha a csoportnak lehetõsége van szankciókat alkalmazni a még mindig névtelen potyázókkal szemben.

Az emberi nyelvek egy másik érdekes jellemzõje az a sebesség, amellyel diverzifikálódnak, és elõször helyi dialektusokat, majd pedig külön nyelveket hoznak létre, amelyek más csoportokhoz tartozók számára érthetetlenek. Ezt a kérdést a szociális címkézés problémájaként modelláltuk. Más szóval, azt feltételezzük, hogy a dialektusoknak tulajdonképpen az a szerepük, hogy azonosítani tudjuk a saját, nagyon kicsi helyi közösségünkbõl való embereket, különösen pedig abból a közösségbõl, amelyben felnõttünk. Az utolsó kitétel azt is jelenti, hogy számottevõ genetikai kapcsolódásunk van hozzájuk. A kapcsolódás fontos a potyázók vonatkozásában, mert azonosítja azokat az egyéneket, akik a közös genetikai érdek okán hajlandóak a közösségi megállapodás betartására. Talán még ennél is fontosabb a genetikai kapcsolódás egyik folyománya: kevésbé problematikus, ha a partnerünk becsapja a rendszert, hiszen így is hasznot húzunk a sikerébõl, mivel érdekeltek vagyunk az õ genetikai sikerében. Ez az egyik oka annak, hogy a rokonok közötti szövetségek és megállapodások általában nyitottabbak, és kevésbé követelik meg a szigorú reciprocitást, mint a nem rokon egyének közötti hasonló szerzõdések.
 

Innovatív hasznosítás

Végül pedig rátérek az elõadás elején említett szociális agyból adódó két következmény közül az elsõre. Az ember talán a legtalálékonyabb faj, amely valaha létezett, legalábbis a Földön. Fajként való túlélésünk, képességünk arra, hogy benépesítsük az oly különbözõ élõhelyekkel rendelkezõ összes földrészt, még az a kevéssé dicséretre méltó képességünk is, hogy az összes többi fajt kipusztulásba sodorjuk - mind találékony értelmünk következményei. A vallás, a tudomány és a vállalkozás közös eredete az új lehetõségek vizualizálására való figyelemre méltó képességünk.

Példám az elektronikus technológia olyan lehetséges felhasználási módjaival kapcsolatos, amelyeknek semmi közük nincs az elõre megtervezett funkcióikhoz. A mobiltelefon technológiájáról van szó, amelyet társ vonzására használnak.

A vizsgálat gyökerei visszanyúlnak a Hewlett Packard kutatóival folytatott beszélgetésre, amikor egy kisebb projektben vettem részt velük. Feltûnt nekik, hogy (különösen) a kamasz fiúkat lenyûgözték a mobiltelefonok a csoportos megbeszélések során. Mindenképpen kérték õket, noha valójában utánzatok voltak. Ugyanakkor felfigyeltünk egy Dél-Amerikáról szóló újságcikkre, amely arról számolt be, hogy a helyi klubokban többek között az volt a sikkes, aki tánc közben a kezében tartotta a mobiltelefonját. Viszont mindenki számára annyira zavaróvá vált a sok hívás, ami ezekre érkezett, hogy egyes klubok kötelezõvé tették a telefonok leadását a bejáratnál, hasonlóan ahhoz, ahogy a vadnyugati kocsmákban a gengsztereknek le kellett adniuk a revolverüket. Az üzemeltetõk meglepetésére az est végén sokan nem jöttek el a telefonjaikért; néha a készülékek mintegy harmada maradt ott a polcon. Végül a kluboknak valamit kellett kezdeniük ezekkel, és ekkor derült ki, hogy sok készülék csupán utánzat. A mobiltelefon tehát divatkellékké vált.

Errõl a beszámolóról eszembe jutott egy saját megfigyelésem, amin addig nem is gondolkoztam el. Akkoriban sokat utaztam vonaton, és tudat alatt egy furcsa dolgot észleltem: a férfiak majdnem mindig kitették mobiltelefonjukat az asztalra - sokszor az aktatáskájukból vagy a zsebükbõl vették elõ -, a nõk viszont nem. Egyértelmûen a nõknek is volt telefonjuk, hiszen elég gyakran megszólalt valamelyik, mire a tulajdonos megkereste a retiküljében vagy aktatáskájában, lebonyolította a hívást, majd gondosan visszarakta a telefont.

Azon töprengtünk, vajon mirõl lehet szó?

A nemek viselkedése közötti különbség alapján az egyik kézenfekvõ lehetõség az volt, hogy köze lehet a szexuális figyelemkeltéshez. A férfiak valaminek a megmutatására használták a mobiltelefont, amit a nõk nem igazán tartottak érdemesnek megmutatni magukról. A nyilvánvaló válasz az, hogy a telefon a társ minõségének a jele. Az ember párválasztásáról szóló vizsgálatok világossá tették, hogy a nõ számára fontos szempont a férfi társadalmi helyzete vagy vagyona (a kettõ sokszor majdnem ugyanaz) a potenciális társ megítélésében. Természetesen nem az egyetlen szempont, de mégis fontos. A férfinak az a képessége, hogy biztosítsa a gyermekek sikeres felneveléséhez szükséges erõforrásokat, a modern társadalomban ugyanolyan fontos, mint a hagyományos társadalmakban. A hagyományosabb társadalmakban a nõ akkor tudta megfelelõen táplálni gyermekeit, ha a férfi biztosítani tudta a mezõgazdasági tevékenységhez szükséges földet, illetve munkája gyümölcsét. A különbség mindössze annyi, hogy ma azon van a hangsúly, hogy a vagyon milyen hatással van a gyerekek neveltetésére és helyzetére a technológia által meghatározott társadalomban. A gyerekek sikeres felnevelése ma minden eddiginél drágább, mert sokkal több mindent lehet elérni, mind a lehetõségek terén (karrier a számítástechnikában vagy a kommunikációban, amihez drága képzés és/vagy felszerelés szükséges), mind pedig a megmutatás terén (a megfelelõ edzõcipõ vagy a megfelelõ márkájú ruházat).

Hogy ezt részletesebben is elemezzük, egy kisebb vizsgálatot terveztünk arról, hogy az emberek mit csinálnak a mobiltelefonjukkal. Egy Liverpool központjában lévõ pub mellett döntöttünk, amely a bíróság közelében található, a közönsége várakozásaink szerint a magasabb jövedelmûek közül kerül ki (ügyvédek, üzletemberek). Néhány hónap alatt 23 alkalommal a kora esti órákban, közvetlenül munka után (17--19 óra) a pubba betérõk viselkedésének különbözõ aspektusait figyeltük meg. A galériáról jól belátható 13 asztalnál ülõket figyeltük rendszeres idõközönként: rögzítettük a látható mobiltelefonok számát, ezek használatának gyakoriságát (hívások fogadását és a készülékkel való játszadozást), továbbá a nemek megoszlását egy-egy asztalnál.

Várakozásunknak megfelelõen a férfiak lényegesen nagyobb számban tartották látható helyen a mobiltelefonjukat (például az asztalon), mint a nõk, még annak figyelembevételével is, hogy valamivel több férfi rendelkezett mobiltelefonnal, mint nõ. (A vizsgálat idején az egyik vezetõ egyesült-királyságbeli szolgáltató ügyfeleinek mintegy 59 %-a volt férfi.) Ennél érdekesebb az a megfigyelés, hogy a férfiak nagyobb valószínûséggel tették ki a mobiltelefonjukat, ahogy növekedett az asztalnál lévõ férfiak száma, illetve a nemek aránya (a csoportban több férfi jutott egy nõre). Amikor négynél több férfi volt egy csoportban, a férfiak tulajdonában lévõ mobiltelefonok 80--90 %-a volt látható, míg négy vagy annál kevesebb férfi jelenléte esetén ez az arány 50--60 %-os volt. Még ennél is érdekesebb volt, hogy a látható mobiltelefonok száma többé-kevésbé lineárisan növekedett az egy nõre jutó férfiak számának növekedésével: mintegy 10 %-ról a nemek kiegyenlített arányakor mintegy 80 %-ra, amikor három férfi jutott egy nõre.

Ezek szerint, legalábbis a vizsgálat idején, a férfiak minõségjelzésként használták a mobiltelefont. Az versenytársak számának növekedésével erõsödõ konkurencia a nõk elérhetõségét illetõen a jelek szerint nagyobb magamutogatási igyekezetet váltott ki belõlük. Ebben az értelemben a mobiltelefonokat ugyanúgy használták, ahogyan a Rolex karórát és az Armani öltönyt használják a gazdagság jeleként. Az üzenet a következõ: az, hogy megengedhetem magamnak, hogy egy ilyen viszonylag haszontalan tárgyra költsek, megmutatja, milyen gazdag vagyok. Az ilyen jelekkel kapcsolatban az a fontos, hogy drágák, és ezért ritkák. A fejlõdésbiológia Zahavi hendikep elve néven ismert alapelve, hogy az õszinte jelzések drágák. Ha a mobiltelefonok (vagy a Rolex karórák) olcsók lennének, és sok lenne belõlük, elveszítenék jelzés értéküket.

A vizsgálat elvégzése óta nem foglalkoztunk újra a témával, de megjósolható, hogy miután a mobiltelefon az Egyesült Királyságban immár olcsó és általánosan elterjedt (ára épp a vizsgálat idején kezdett esni), jelzés értéke bizonyára megszûnt, és a férfiak már nem használják olyan feltûnõen. Más, újabb technológiai eszköz vagy divatkellék helyettesíti, amely ugyanazt az üzenetet hordozza, mivel új, drága és ritka. Ilyen lehet például a WAP telefon vagy a digitális fényképezõgép. Ez feltûnõen hasonlít a fejlõdésbiológiában ismert Királynõ effektus jelenségére: az Alice csodaországban címû gyermekkönyvben szereplõ Királynõhöz hasonlóan az élõlényeknek mozgásban kell maradniuk (azzal, hogy változtatnak megjelenésükön), hogy megállják a helyüket az élet nevû játékban. Az erre képtelen állatfajokat a versengés kipusztulásba sodorja. Hasonlóképpen nekünk, embereknek állandóan keresnünk kell valami új mutatnivalót, hogy egy lépéssel a konkurencia elõtt járjunk a társkeresõ játékban.
 

Következtetések

Megpróbáltam megmutatni, hogyan és miért lehetséges, hogy az e-világ új technológiáinak kiaknázását végsõ soron korlátozhatják az emberi agy egyes alapvetõ jellemzõi. Feladatunk bizonyos szempontból abban áll, hogy ne próbáljuk arra használni ezt a technológiát, hogy ugyanazokat a funkciókat valósítsuk meg vele, mint a társalgással, csak éppen nagyobb léptékben, hanem innovatívan hasznosítsuk a technológiát olyan dolgok elvégzésére, amelyekre természettõl fogva nem vagyunk képesek. Ennek a váratlan felhasználásnak egy példáját hoztam: a mobiltelefonnak a potenciális társak vonzására való használatát. Jövõbeni feladatunk lehet annak megértése, hogyan korlátozza a természetes interakciót az emberi agy, valamint olyan módszerek megtalálása, amelyekkel túlléphetünk ezeken a korlátokon anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk az emberi agy alapvetõ mûködési elveit.