A XXI. SZÁZAD KOMMUNIKÁCIÓJA Mobil információs társadalom
	A 21. SZÁZADI KOMMUNIKÁCIÓ ÚJ ÚTJAI Konferencia 2002. máj. 24-25. Magyar Tudományos Akadémia

Az elõadás 9 tételt fogalmaz meg, 2 részre osztva. Az elsõ 5 tézis fogalmakkal foglalkozik, a további állítások a médiatudomány kézzelfoghatóbb kérdéseit boncolgatják.
 

A táv-jelenlét körüli felhajtást érdemes komolyan venni.
 

Számos tudós rosszallóan tekint a tapasztalás kibertérnek nevezett s állítólag új dimenziója körüli izgatott vitákra. A széles körben terjesztett szlogenek fényében úgy tûnik, hogy igazuk van. Irritáló hasonlóság figyelhetõ meg a sikkes digitális szerkentyûk hirdetései és a posztmodern médiaelmélet bizonyos táboraiból hallható nyilatkozatok között. Olyan címek, mint „Táv-jelenlét: Az idõ és a tér korlátain túllépõ technológia", vagy „Táv-jelenlét: élõ, interaktív 'nézz, amerre tetszik'-video az Interneten" egyszerre a metafizikai fantázia szárnyalását és az e-kereskedelembõl ismert erõteljesebb reflexeket váltják ki. Másrészt, ahogy William J. Mitchell mondta a „kibertér" fogalommal kapcsolatban: „Egy olyan fordulat van szó, amely a nyelvünkben található hiány pótlására jött létre."⁽¹⁾ Erre a szükségletre reagálva, íme egy jól átgondolt definíció:

A táv-jelenlét a szociális közelség lehetõvé tételének mûvészete földrajzi és idõbeli távolságok ellenére, a számítógépek, az audiovizuális és a telekommunikációs technológiák integrációja révén.⁽²⁾

Az ilyen világos és hasznos magyarázatok azonban nem jutnak el az újságcímek szintjéig. Úgy tûnik, hogy a „nyelvünkben található hiány", amely a hétköznapi diskurzus izgalmának magyarázata, nem igényel egyszerû megoldást. A táv-jelenlét érintkezik a varázslat és a rejtély kategóriáival, s ez a szemantikai többlet józan analízissel nehezen oldható meg.

Talán nem is így kellene megközelíteni a kérdést. A technikai szakértelem hiánya a digitális technológiákról folyó hétköznapi eszmecserében egyértelmû tünete az alapvetõ kérdésekkel való gyenge kapcsolatának. A hírnök megölése nem megoldás. Gondolkozzunk el a Florian Rötzer német filozófus és újságíró szövegébõl vett következõ kifejezéseken: "a távolság és az idõtartam eltûnése … az ûrközlekedés kiiktatja a kultúrák közötti összes határt … a valóság pluralizációja és relativizációja"⁽³⁾. Érzelgõs szavak ezek, de mindenkivel megértetik a problémát. Valóban úgy tûnik, mintha a globális, interaktív telekommunikáció korában eltûnt volna a térbeli távolság és az idõtartam. Ellenvetésként megemlíthetnénk, hogy a hálózatba kötött számítógépek nyilvánvalóan nem szüntették meg sem a teret, sem pedig az idõt. Ez igaz is, csakhogy ez az ellenvetés visszavonulást jelent, a kihívással való szembenézés elkerülését.
 

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy divatos és egyszerû magyarázatokat adjunk a táv-jelenlétrõl.
 

"Az idõ és a tér korlátain való túllépés" és "a távolság és az idõtartam megszüntetése" kifejezések alapvetõ zavartságot jeleznek, de óvatosan kell velük bánni. Nincsenek törvények, amelyek tiltanák a költõi túlzást a PR-iparban, s úgy tûnhet: nem kifogásolható a spekuláció felhasználása annak a lelkesültségnek és megilletõdésnek a megragadására, amellyel a határtalan információcsere jár. De az ilyen magyarázatként kínálkozó konstrukciók gondolatilag veszélyessé válnak. Vegyük például a távolságot. A táv-jelenlét állítólag kiiktatja a távolságot. De ha igazán erõltetjük a távolság megszûnését, miszticizmusba sodródunk, a technológia megértése zen jellegû megnyilvánulásokká alakul.

A problémát megközelíthetjük úgy is, hogy tudomásul vesszük: nem tudjuk feloldani zavarodottságunkat a közelség és távolság közötti különbségtétel nélkül. Paul Virilio arról panaszkodik, hogy

    közelebb vagyunk ahhoz, ami nagyon távol van, s így egyre jobban eltávolodunk saját magunktól.⁽⁴⁾

Ezt a panaszt csak úgy érthetjük meg, hogy ismerjük a „közelség" fogalmának szokásos használatát. Ezt kell feltételeznünk és kiegészítenünk a szerzõ által sugallt extra csavarással. Képzeljünk el valakit, akinek semmilyen fogalma nincs a közelségrõl: egy ilyen embernek semmit nem fog jelenteni az a hír, hogy az elérhetõ új technikai megoldások közelebb hozzák hozzá a távoli eseményeket. Szükségünk van a tele-távolság közös értelmezésére, hogy különbséget tudjunk tenni fizikai környezetünk és azok között a különös benyomások között, amelyeket „közeli, de távolról jövõ"-ként akarunk meghatározni. És ezt el kell különítenünk a „közelségben lévõ távolság"-tól, amellyel a fenomenológus jellemezné például azt a feszültséget, ami a liftben együtt utazó emberek között keletkezik, akik próbálják távol tartani magukat egymástól.

A táv-jelenlétrõl szóló promóciós szövegekben gyakran tapasztalható zavar oka egyszerû. Az olyan fogalmak, mint a "jobb és bal", az "igaz és hamis" párokban mûködnek, s innen ered az idõnkénti kísértés valamelyiknek a túlhangsúlyozására. Ennek közismert példája Baudrillard "univerzális szimulációja". Az ilyen fogalmi extravagancia szinte elkerülhetetlenül zsákutcába vezetnek. Amint világossá válik, hogy a megtévesztésnek csak a tudással szemben van értelme, az inga a másik irányba leng ki: Ahol nincs tudás, ott nincs megtévesztés sem. A közelség és távolság dialektikája lényegi kérdés. Ha "a távolság és idõtartam megszüntetésé"-t nem csupán a médiaújságírók zsargonjaként fogjuk fel, olyan utazásra vállalkozunk, amely csakis kínos filozófiai kuszasághoz vezethet.
 

Meggyõzõdéseink hálója feszültséggel terhelt. A táv-jelenlét szükségessé teszi az episztemológia néhány alaptételének újragondolását.
 

Úgy látszik, ellentmondás keletkezett. Hogy mondhatjuk, hogy a felhajtást komolyan kell venni, miközben állítjuk, hogy ez zsákutcába vezet? Az egyik kiút az lehet, hogy elfogadjuk a mindenütt való jelenlét felszíni paradoxonát mint elsõ benyomást, s aztán máshol keresünk ígéretesebb megközelítést az így felmerülõ problémára. Ehhez jó kiindulási pont a modern tudományokkal egyszerre létrehozott, hagyományos episztemológiai szcenárió. Ebben a paradigmában az emberi percepció a tudás megszerzésének nélkülözhetetlen feltétele. Az ember érzõ lény, amely appercepciós kapacitásának függvényében idõ- és térbeli kölcsönhatásban áll környezetével. Triviális igazság, hogy az idegrendszert érõ ingereket a befogadó entitás közelében keletkezõ stimulusnak kell kiváltania. Az anti-metafizikai empirikus filozófia annak rendje szerint az episztemológiai folyamat elõfeltételeként határozta meg az érzéki benyomást.

Az ok-okozati láncolatok azonban nem korlátozódnak a közvetlen környezetre. Az emberre hatással lehet a radioaktív sugárzás, vagy a Föld ózonpajzsának elvékonyodása. Az elmúlt században látványosan bõvült azoknak a behatásoknak a köre, amelyeket a technológia közvetít az egyes emberhez, gondoljunk csak az elektromosságra, a vezeték nélküli kommunikációra vagy a számítógépes hálózatokra. Az ismert episztemológiai szcenárió a gyertya meggyújtását kísérõ kognitív folyamat modellálására jött létre, viszont a villanykapcsoló mûködésének feldolgozásával nem tud megbirkózni. Az elektromosság elterjedése mégsem kényszerített ki episztemológiai revíziókat. Ennek valószínûleg az az oka, hogy a dolog lényege nem az ok-okozati összefüggésekben rejlik. A tér rendkívül gyors fizikai folyamatokkal áthidalható, de ez önmagában még nem kérdõjelezi meg a tudásról alkotott hagyományos fogalmat, mivel az gondosan el van választva az ok-okozati mechanizmusoktól.

Az episztemológiai leírások jellemzõ összetevõje a jelek használata. A szemiotikai dimenziók az ok-okozati összefüggésektõl függetlenek. Egy szó vagy egy kép érzékelésekor nem csupán átengedjük magunkat egy fizikai ingernek. Egy színésznõ felismerése az újságban közölt fényképen, például, független a fizikai tartózkodási helyétõl. Az emberi megismerés mûködését általában bizonyos szemiotikai rendszerek keretei közt tárgyaljuk, melyek legszembetûnõbb közvetítõ eszközei fogalmak vagy mondatok. Az információ ilyenfajta hordozói a kábelben futó elektromos áramtól látszólag erõsen különbözõ tartományban mûködnek. Bizonyos értelemben mégis õsrégi dologról van itt szó. A klasszikus felállás egyik fontos alapfeltételezése elavult.

A régi jelek eléggé statikusak voltak: kimondott szavak, szövegek, képek. Az érzékek szempontjából pedig vagy jelen voltak, vagy nem. Egy jelentéssel bíró megnyilatkozást a beszélõvel azonos helyen tartózkodó másik embernek kellett meghallania. Egy adott szöveget egy szûken definiált környezetben kellett befogadni. Egyszerûen nem volt lehetõség szövegeknek a világ másik végérõl, valós idõben, ok-okozati mechanizmusok által történõ megjelenítésére. A jeleket, annak ellenére, hogy potenciálisan távoli tartalmakat közvetítenek, be kell ágyazni az érzéki megismerés közvetlen tartományába. Közvetlen találkozás keretében kell õket befogadni. Ez jórészt így is maradt, de a modern médiumok lehetõvé teszik, hogy nagymértékben túllépjünk a jelrendszerek alapját képezõ kauzalitáson. Ma már nem függhetünk a hagyományos tapasztalás bizonyos korlátaitól a tudással kapcsolatos állítások alátámasztásánál. A TV-ben sugárzott élõ riport nem fér bele az érzékek bizonyítási rendszerébe. Amikor a riporter a képernyõn keresztül megszólítja közönségét, olyan ok-okozati láncot feltételezünk, amely messze túlnyúlik a nappalinkon, s így teszi hitelessé a riporter mondatait. A klasszikus episztemológia különbséget tesz az érzéki ingerek és a konceptuális aktivitás között. Viszont nem jelöli ki az azonnali tele-közvetítés által továbbított kognitív tartalom helyét.
 

A jelenlét az idõbeli és a térbeli dimenzióra egyaránt vonatkozik. Ez a kapocs komoly igénybevételnek van kitéve, és óvatosan használandó.
 

A nyelvek tetszetõs illusztrációit adják a klasszikus filozófia tele-episztemológiai ártatlanságáról szóló fenti állításoknak. Ugyanazt a kifejezést, a „jelenlét"-et kínálja fel az adott pillanat és az adott pillanatban való részvétel megjelölésére. A „jelen levés" könnyen bõvül „a jelen idõpontban"-ná. Elég világos, hogy miért. A tudás elsajátításának a telekommunikáció eljövetele elõtti tipikus szcenáriója szerint a térbeli tárgyak érzékelése - a teleszkópon keresztül látott tárgyak kivételével - egybeesett azok tényleges jelenlétével. Természetesen a jelek mindig is alkalmasak voltak nagy távolságok áthidalására. De nem voltak beillesztve olyan technológiák kiterjedt ok-okozati hálózatába, amelyek lényegében késés nélkül továbbítanak információt egy adott helyrõl onnan távol esõ helyekre.

Az eredményeket jól ismerjük: A telefon, a rádió, a TV és az Internet egyfajta szemiotikai globalizációt kínálnak, azaz olyan szimbólumrendszereket, amelyekre már nem érvényesek a hagyományos beszéd, írás és nyomtatás korlátai. A jelminõségû színes pontok a monitoron nem mind „közvetlen" jelek. Mindent átható jelenlétük nem a jelölõ és a jelölt közötti távolság áthidalásának eszköze. Mégis nehezen tudunk szabadulni annak a valaminek az erõs hatásától, amit nevezhetnénk „reprezentációs közvetlenség"-nek, amely egy meghatározott technikai-szemiotikai elrendezés: egy jelkészletnek a világon bárhol és bármikor való azonnali hozzáférhetõségének leírási kísérlete. Gondoljunk csak a futballstadionokban felszerelt óriási TV-képernyõkre. A játékot mutatják, ahogy azt otthonok millióiban látják, a tényleges eseményen jelenlévõ közönségnek. Ilyen körülmények között valóban értelmesnek tûnik fel, hogy a távolság és az idõtartam eltûnésérõl beszéljünk.

Mégis rossz irányba vezet, mint a következõ érvelés mutatja. A térbeli kategóriák bizonyos jellemzõ módon tényleg cserbenhagynak minket, mivel a tömeg lelkesedését egy távoli stúdióban manipulált képek táplálják. Ez azonban nem implikálja az idõtartam megszûnését, ellenkezõleg: Az egésznek az a célja, hogy a kontinens minden nézõje részese lehessen egy adott pillanatnak. Az idõbeli jelenlét tehát nagyon is érvényben marad.⁽⁵⁾ A táv-jelenlét nem lehetséges közös térbeli és idõbeli koordináta-rendszer nélkül, de a két rendszer alapvetõen különbözik egymástól: Bolygónk egésze látható lehet egy adott idõpontban, de nem helyezhetõ el egy térbeli ponton. Bizonyos célok érdekében idõbeli értelemben jelenlévõként lehet kezelni akár az egész emberiséget, de nem lehet fizikailag egyesíteni Budapesten. Ki kell egyeznünk a szimmetria mindent átható felborulásával, mivel a jelenlét térbeli jelentése elválik idõbeli jelentésétõl. A táv-jelenlét révén emberek egy bizonyos pillanatban osztoznak, de a fogalom megfelelõ értelmében nem osztoznak a helyben. Az Interneten való chat valós idõben zajlik, de a chat room szoftver által létrehozott képzõdmény. A „jelen levés" kategóriája a chat alatt „az aktuális pillanatban való osztozás" és „egy virtuális környezetben való tartózkodás" elemekbõl áll.
 

Az élet az itt és most-ból ered. Amikor felborul a szimmetriája, az eredmény valószínûleg információ-túlterheltség lesz.
 

Gondoljunk valakire, aki egy moziba érkezik, és a jegyért sorban állók között szeretné megtalálni barátját. Felhívja mobiltelefonon. Mindketten ugyanazt a filmet szeretnék megnézni adott idõben, de jelen vannak-e ugyanazon a helyen? Triviális értelemben ez persze így van, de a médiaelmélet értelmezésében a dolgok ennél összetettebbek és érdekesebbek. A barát tartózkodási helye, ha felveszi a telefont, nem csupán az általános háromdimenziós koordináta-rendszer egy pontja; jelenlétét vezeték nélküli jelek egy gondosan megszerkesztett mechanizmusa közvetíti, esetleg a Földön kívüli rádióberendezéseken keresztül. Míg a két barát közös idõkerete érintetlen marad - mindketten a film este 7 órai kezdését várják -, az általuk elfoglalt tér bonyolult hibrid jelenség. Vegyünk egy másik példát. Valaki egy kamera elõtt állva egy monitorra néz, amelyen látja saját képét, ahogyan azt ugyanakkor közvetíti a televízió. Hadd mellõzzem az ilyenfajta közelségek és tele-távolságok részletes elemzését, s legyen elég annyi, hogy hiábavaló igyekezet lenne, ha megpróbálnánk a hagyományos térbeli jelenlét alapján értelmezni.

A „közvetített jelenlét" a következõ képet sugallja: valami elérhetõ közelségben van, noha a valóságbeli távolság áthidalására igénybe vesszük a tele-továbbítást. Ez elegendõ lehet a kétirányú kommunikációs rendszerek leírására, de nem elegendõ a táv-jelenlét elõrehaladottabb formáinak jellemzésére. Az utóbbi esetekben a közvetítés egyetlen mozdulattal átfogja az egész bolygó terét. Csupán kis túlzással telekommunikációs kontinuumról beszélhetünk, amely egy idõben jeleníti meg az összes releváns közeget, miközben azokat továbbra is óriási távolságok választják el. A jelenlét idõbeli aktualitást jelent, és a kihívás abban áll, hogy megbirkózzunk ezzel a fajta jelenléttel, mely azzal is jár, hogy a nagy számú információs csatorna egy második természetes környezetet hoz létre: a virtuális teret.⁽⁶⁾
 

A szimbolikus rendszerek materiális jelölõktõl függnek. A mindenütt jelenlévõ digitális telekommunikáció megzavarja számos ismert sémájukat.
 

Elsõsorban az elektronikus adatcsere hatására figyeltek fel a tudósok a kommunikáció hagyományos eszközei (mint a beszéd, az írás és a nyomtatás) és információs tartalmuk közötti szoros illeszkedésre. Egy olyan megalapozott, érett technológia, mint amilyen a nyomtatás, utólagos bölcsesség alkalmazása esetén a tudás társadalmi szempontú elõállításának, propagálásának és kezelésének stabilizációs tényezõjének tekinthetõ. Ez nem csak a Gutenberg típusú információcserére igaz, hanem az olyan újabb formákra is, mint a fénykép, a telefon és a rádió. Minden esetben különbözõ felszerelések és konvenciók formájában egy-egy olyan technikai médium honosodott meg, amely bizonyos korlátokat szabott a szimbolikus eredmény lehetséges Gestalt-ja szempontjából. A jól ismert irodalmi mûfajokhoz hasonlóan léteznek telefonálási és rádiós mûfajok is.

Jelenleg változik a helyzet. Az úgynevezett „másodlagos szóbeliség" kategóriája, amely a Gutenberg utáni, mûsorszórással és számítógépes hálózatokon közvetlenül továbbított, spontán kommunikáció megjelölésére jött létre, nem alkalmas annak megragadására, ami az elektronikus médiumok területén történik. A fényképet és a filmet, hogy csak egy példát említsek, még mindig döntõen történelmi megközelítéssel, bizonyos kémiai folyamatok eredményeiként szemléljük. Pedig nyilvánvaló, hogy ezekre a területekre egyre inkább behatoltak a digitális eljárások. Amióta képek és hangok multi-média szoftverekkel szabadon generálhatók és transzformálhatók, mind az õket megjelenítõ hordozó, mind pedig társadalmi szerepük puszta epifenoménjává válik annak az alapul szolgáló elektronikus feldolgozórendszernek, amely nem tesz különbséget a szöveg, a kép és a hang között.

Nyilván továbbra is megkülönböztetjük a monitort a hangszórótól és a nyomtatótól. Az adott készülékek által kiszolgált érzékelési módok minden valószínûség szerint nem fognak eltûnni. De a táv-jelenléthez hasonlóan az elektronikus információ-feldolgozás elmossa a korábban természetes különbségtételt. A maximális felbontású grafikai szoftverek megjelenése elõtt a fényképezés optikai-kémiai eljárása szavatolta a kép autenticitását, a pszicho-akusztikus modellálás korszaka elõtt a hifi felvétel volt az audio-lejátszás leghitelesebb forrása. Az ilyen analóg média technológiák most elvesztik hagyományos tartalomformáló kapacitásukat.
 

Több, a kommunikáció elterjedt fajtáit megkülönböztetõ definíció már nem megalapozott.
 

A mérnök a jelátvitel optimalizálására törekszik, de szaktudását az adott intézmény gyakorlata szerint használja. Olyan kultúrában szocializálódtunk, amely megkülönböztette a telefont, a rádiót és számítógépes hálózatokat, viszont lehetetlen megjósolni a vezeték nélküli továbbítás jövõbeni fejlõdési útját. Vegyük a digitális audio Web-mûsorszórást. Csak mérsékelt szaktudásra van szükség ahhoz, hogy egy számítógépet privát rádióállomássá alakítsunk át. A CD-meghajtóról zenét játszhatunk le, vagy egy élõ eseményt továbbíthatunk a hangkártyán keresztül, amely így azonnal világméretû közösség által vehetõ. A következmények nagyrészt elõreláthatatlanok. Képzeljünk el hétmillió rádióállomást, amelyek egy-egy standard PC-n futnak. Erre persze nem fog sor kerülni, mivel annak a társadalmi sémának a megszûnését jelentené, amelyet általában asszociálunk a rádióállomásokkal. Amíg értelme van a fogalomnak, viszonylag kevésnek kell lenni belõlük, kormányrendeletek szerint kell mûködniük, és jórészt profittermelésre kell törekedniük. Az ilyen intézményes korlátok egyszerûen nem illenek a Web-mûsorszóráshoz, amely, minden valószínûség szerint, alaposan meg fogja változtatni a közszolgálati és a kereskedelmi mûsorszórás módozatait.

Ezen a téren a technológia változása szorosan kapcsolódik a politikához.⁽⁷⁾ Az elektromágneses spektrum a rádiós mûsorszórást szolgáló frekvenciasávokra volt felosztva. Mivel ezek az erõforrások korlátozottak voltak, szükségesnek tartották, hogy kormányzati szervek felügyeljék a spektrum szegmentumainak odaítélését. Ez persze csak egy bonyolultabb megfogalmazása annak, hogy a rádióállomásokat be kell illeszteni a rendelkezésre álló sávszélességbe. És pont az ellenkezõje az Internet protokolloknak, sõt - mint kiderült - helytelen feltételezés. A hagyományos rádiós technológiák a nekik kiosztott teljes sávszélességen „üvöltöttek", azaz erõs jeleket használtak a zaj és a megszakítások elfojtása érdekében. Léteznek gazdaságosabb módszerek is a rádiójelek biztonságos továbbítására. Számítógépes chipekkel felszerelt vevõberendezések fejlettebb módon képesek az információt kiválasztani és feldolgozni. A „felbontott spektrum" módszerekkel szinte korlátlan számú továbbítás lehetséges a teljes spektrumon. A digitális kiegészítésû rádióhoz, legalábbis az interferencia-mentes sugárzás vonatkozásában, nincs szükség kormányzati szabályozásra. Ezen kívül alkalmas az IP/TCP kezelésére, ami újabb csavart jelent a határokat átlépõ technológiai fejlemények már amúgy is kissé nehezen érthetõ összefoglalásában.

Az Internet protokollokon keresztül csatlakoztatott rádiókészülék kétirányú kommunikációra alkalmas, és - a megfelelõ digitális kiegészítõvel - adatok fogadására és küldésére egyaránt képes. Az ilyen készülékek egyik lehetséges felhasználása a környezeti információgyûjtés nehezen megközelíthetõ területeken, például bizonyos paraméterek nyomon követése a trópusi esõerdõkben. IP-címen keresztül irányítható, viszonylag olcsó rádiók vagy webkamerák csupán elõfutárai az eljövendõ megoldásoknak.⁽⁸⁾ Utolsó észrevételként gondoljunk csak arra, hogy a következõ generációs mobiltelefonok, amelyek az UMTS standardot használják, épp a „felbontott spektrum" technológiát használják a teljesítmény, valamint a rendelkezésre álló kapcsolatok számának növelése érdekében. Ahogy a technológiák konvergenciája kiüríti az olyan ismert megkülönböztetések jelentését, mint az egy az egynek [one-to-one], egy a soknak [one-to-many] és sok a soknak [many-to-many] kommunikáció, az információ mûfajaihoz való megszokott hozzáállásunk egyre inkább elkülönül de facto megvalósításuktól.
 

Újfajta földrajzot kell kifejlesztenünk, hogy meg tudjunk birkózni a közvetített jelenléttel.
 

Korábban a tipikus reprezentációk erõsen függtek a helytõl és a helyváltoztatástól. Egy Rembrandt-festményt egy Amsterdamon kívül rendezendõ kiállításra kell vinni, és reprodukciói meghatározott helyeken találhatók. A telekommunikáció jelen ideje más szabályokat kényszerít a szóbeli, képi tartalmakra. még ha a politikus beszéde a helyszínen összegyûltekhez szól is, óriási a különbség az esemény és a TV-ben róla készült riport között. Egyértelmûen a TV-politika a meghatározó erõ napjaink demokráciáiban. Az audiovizuális információ egyidejûségére épülõ szimbolikus rendszert kínál, amit jól megfogalmaz az osztrák TV fõ hírmûsorának címe: „Zeit im Bild", körülbelül „Jelenünk képekben".

Ezek a táv-jelenlét viszonylag szerény implikációi; olyan kihívások, amelyekkel már fél százada szembenézhettünk. De ha egy pillantást vetünk a legutóbbi technikai fejleményekre, azt látjuk, hogy a 20. század többé-kevésbé megszokott információs struktúrájában felfordulás van. Ha egy mikrofont dugok a hangkártyámba, bizonyos szoftverek megléte esetén, az Interneten keresztül korlátlan ideig beszélhetek bárkivel nagyon csekély összegért. Hogyan nevezzük ezt a lehetõséget? A megszokott fogalmak szerint sem nem rádió, sem nem telefon, mint ahogy a webkamera nem film, és nem is TV. A helyzet hasonlít a 19. századi építészetéhez, amely õsi formai szabályrendszerét vitte át az új építõanyagokra. A közvetített jelenlét tele van meglepetésekkel és potenciális kínos helyzetekkel.

De nem csupán - modern - életünk ez? Az Enron bukásának egy valószínûsíthetõ oka az, hogy a csalásnak áldozatul esett alapok pénzügyi vezetõi nem ismerték kellõ mértékben az elmúlt évtizedben kifejlesztett rendkívül kifinomult könyvelési és hiteleszközöket. És, hogy egy kicsit közelebbi példát említsek: nem közvetlen következménye-e az osztrák jobboldali mozgalom jelenlegi sikere annak, hogy a vasfüggöny felgördülésével egyértelmû kategóriák és határok szûntek meg? Az általános gazdasági elégedetlenséghez és geopolitikai megrázkódtatásokhoz képest, úgy gondolom, nagyon enyhe zavarokkal foglalkoztam. Igaz, az elõzõekben mondottakat kontextusba kell helyezni. Nem az volt a célom, hogy megint egy újabb kort hirdessek meg, hanem hogy felhívjam a figyelmet az információs társadalom két strukturális jellemzõjére: (1) a térnek az idõtõl való bizonyos fokú elkülönülésére, valamint (2) a telekommunikációs ipar rendszerének alapvetõ átalakulására. Ha ez a - szenzációkeltõ elemektõl megtisztított - diagnózis, akkor mi marad a kiberfilozófia vonzóbb oldalából?
 

Testek nélkül nincs történelem, testek pedig nem lehetnek távolság nélkül.
 

A táv-jelenlét körüli felhajtást érdemes komolyan venni. De hogyan kerüljük elmélyülését? Íme néhány erõsen elvont, puhatolódzó megfigyelés, amelyek egyesítik a leíró tartalmat és a metafizikai hatást. Az atombomba volt az elsõ olyan szerkezet, amely ráébresztette az emberiséget arra, hogy egyetlen helyi cselekménynek azonnali globális kihatása lehet, akár egészen bolygónk megsemmisítéséig. Békésebb példa a holdra szállás, egy olyan történelmi pillanat, amely megmutatta, hogyan lehet majd, egy adott idõpontban egyetlen egységesített helyként tekinteni a Földre. Az idõbeli jelenlét minõsége így rávetíthetõ a térbeli rendszerre. A nukleáris energia és a mûsorszórás viszonylag egyszerû példák ennek alátámasztására. A közvetített jelenlét sokkal sûrûbbé vált. 2001-ben a magántulajdonban lévõ mobiltelefonok reagáltak azonnal a zajló terrortámadásra, nem pedig az Egyesült Államok katonai erõi. Ez azt sugallja, hogy a nem túl távoli jövõben az egyidejûség és a mindent áthatás együttesen érvényesül majd, tehát az erõs értelemben vett táv-jelenlét.

Ez a prognózis egy koncepcionális zavaron alapul. A szimbólumrendszerek szó szerint képesek tényállásoknak nagy távolságokon át való megmutatására, és, manapság, fénysebességgel kapcsolatba hozhatók forrásaikkal. Ez hozzájárul az ok-okozati egyidejûséghez, amely akár kétirányú is lehet, magába foglalva a kiinduló forrás válaszát. Ok-okozat kiváltotta események pedig, határesetben, felölelhetik az egész tér-idõt. De a telekommunikáció vonatkozásában ott van a csapda: a szimbólumok mások, mint az okok. Kicsit óvatosabb analitikus megfogalmazásban: a leírás két autonóm szintjérõl van szó, amelyeket nehéz összhangba hozni. A globális felmelegedés olyan ok-okozati folyamat, amely egész bolygónkat érinti, de nem hordoz meghatározott információt. Hasonlóképpen az eredeti elektromágneses hullámok mindent áthatóak és nem informatívak. Csak azért, mert a mérnököknek sikerült tartalmat kódolni ilyen természeti jelenségekkel, nem szabad összetévesztenünk az ok-okozati kapcsolatokat a szimbólumok jellemzõivel. Még ha a szimbolikus médium, bizonyos értelemben, mindenütt jelen van is, ez nem jelenti azt, hogy a szimbolizált dolgok közelségében vagyunk. Egy szimbólumrendszer használata annyit tesz, hogy felismerjük a jelölõ anyaga és a jelölés közötti kategoriális különbséget. Ez egyaránt érvényes, amikor egy közeli fára mutatunk, és amikor a TV-ben felismerjük egy énekes arcát. A fénysebesség és a válaszmechanizmusok egyszerûen nem kerülnek bele ebbe az egyenletbe.

A következtetés nem az, hogy az ember legyen közömbös az azonnali globális közlés technológiája iránt. Csupán emlékeztetni szerettem volna arra, hogy a szimbólumok mások, mint az egyszerû tárgyak. Az emberi fejlõdés erre az enyhe skizofréniára épül, amely képessé tesz arra, hogy fizikailag jelen nem lévõ tárgyakat mutassunk be. A táv-jelenlét, úgy látszik, azt ígéri, hogy végül ez a hézag is bezárul majd. De gondoljuk át még egyszer. Mit érne, ha a jelek egyetlen kozmikus pillanatban összeolvadnának a jelölésekkel?

A kozmológiaelmélet szerint a világûr történetét csak a megfigyelõ mûszereink által Föld-idõben érzékelt sugárzásból lehet rekonstruálni. Ahhoz, hogy asztronómiai síkon értsük meg a dolgokat, az ilyen jeleket vissza kell írni a tér-idõre, s újra be kell vezetni a távolságot, a távollétet és a folyamatot. Most képzeljük el bolygónkat egy Istenéhez hasonló közvetlenségben egy távoli galaxisból nézve. Az összes jellemzõ térbeli viszony apró fényponttá olvadna össze. A távolban lévõ intelligens lénynek kellene megfejtenie a rejtélyt azáltal, hogy újra bevezetne egy térbeli koordináta-rendszert, valamint a kiterjesztését áthidaló szimbolikus kommunikációt, hogy megérthesse az emberi létet. A gondolati kísérletnek kijózanító hatása lehet. Aki hajlik arra, hogy a táv-jelenlétet a távolság és az idõtartam leküzdésének tekintse, gondoljon magára, mint akire egy távoli galaxisból pillantanak le. Ekkor mindenki egy jellegtelen folt, amely arra vár, hogy visszafejtsék egy idõben és térben elhelyezett történetté.

1. William J. Mitchell: "Replacing Place", in: Peter Lunenfeld (szerk.), The Digital Dialectic. New Essays on New Media, Cambridge,  2001, 113. o.

2. Gerald M. Karam, "Telepresence - Current and Future Technologies for Collaboration. (Did the Interstate System Kill Route 66?)", in: Ontario Telepresence Project. Final Report, Information Technology Research Center, Telecommunication Research Institute of Ontario, 1995. Elérhetõ a http://www.dgp.toronto.edu/tp/tphp.html cím alatt. (Hozzáférés 2002. 05. 15.)

3. Florian Rötzer, "Virtual Worlds: Fascination and Reactions", in: Simon Penny (szerk.), Critical Issues in Electronic Media, New York, 1995, 126. o.

4. Idézi Barry Brown, Nicola Green és Richard Harper (szerk.), Wireless World. Social and Interactional Aspects of the Mobile Age, London: 2002, 26. o.

5. Meg lehetne próbálni egyszersmind kiugrani az idõkeretbõl is, de ez nem témája a jelen elõadásomnak.

6. A virtualitás elemzése túlmutat a jelen dolgozat keretein.

7. Lawrence Lessig elemzést írt errõl a kérdéskörrõl. A következõkben mondottak jelentõs részét The Future of Ideas. The Fate of the Commons in a Connected World címû könyve (New York, 2001) ihlette.

8. További részletek: The Cook Report in Internet Broadband Spread Spectrum Wireless Extends Internet Research of ISPs & Field Research Scientists. Elérhetõ a http://wireless.oldcolo.com/biology/progress2000/cookjul.pdf cím alatt. (Hozzáférés 2002. 05. 17.)