A XXI. SZÁZAD KOMMUNIKÁCIÓJA Mobil információs társadalom
	A 21. SZÁZADI KOMMUNIKÁCIÓ ÚJ ÚTJAI Konferencia 2002. máj. 24-25. Magyar Tudományos Akadémia

Összefoglalás
Képekben gondolkozva
Konvenció és hasonlóság
Tudás és vizuális kommunikáció
Színrelép az MMS
Képi kommunikáció és mobil közösségek

Összefoglalás

Egyetlen kép, tartja a mondás, ezer szóval felér. Persze a szavakat gyakran kapkodva mondjuk ki, amikor mobil telefonon beszélünk, és takarékosan bánunk velük, amikor SMS-üzenetet fogalmazunk. Aligha meglepõ tehát a feltételezés, hogy a mobil kommunikációban haszonnal alkalmazhatnánk képeket. Ám pontosan miért is ér fel egyetlen kép ezer szóval? Olykor mintha éppen fordítva állna a helyzet. Szavakra van szükségünk képek megjelöléséhez, magyarázásához, egyértelmûvé tételéhez, csakúgy mint elvont fogalmak, logikai viszonyok és nyelvi modalitások kifejezéséhez. Elõadásomban elõször olyan nézeteket idézek, amelyek szerint a gondolkodás õseredeti anyagát képzetek, nem pedig szavak alkotják, s következésképpen fizikai képek is lehetnek a gondolkodás alkalmas eszközei s a kommunikáció alkalmas hordozói. Másodszor amellett érvelek, hogy noha szavak kísérete nélkül a képi kommunikáció ritkán lesz teljesen sikeres, továbbá minden vizuális nyelv igényli a konvenció hátterét, mégis, képek természetes jelekként mûködhetnek annak következtében, hogy hasonlítanak az általuk képviselt tárgyakra és tényekre. Harmadszor hangsúlyozni fogom, hogy éppen mivel hasonlítanak arra, amit képviselnek, a képek kiválóan szolgálják vizuális információ közvetítését. Ám a tudás kommunikációjára történõ alkalmazásukat az írásbeliség évezredei során mindvégig hátráltatta a képalkotás és képsokszorosítás alkalmatosságainak korlátozottsága. Ez drámaian megváltozott a számítógépes grafika megjelenésével. A multimédiás üzenetküldés eljövetelével pedig, amint arra emlékeztetni fogok, a képalkotás és képi kommunikáció eszközei mindenütt jelenlévõvé válnak. Befejezésképpen azt az állítást fogom megkockáztatni, hogy midõn a vizuális elemek újra helyet kapnak a kommunikáció folyamatában, s midõn a kommunikáció folyamatosságát a nagy távolságok sem szakíthatják meg, a személyes kapcsolatok megõrizhetik vagy újra elnyerhetik azt a bensõségességet, amely a kommunikáció modern világában nagyrészt elveszett - olyan bensõségességet, amely a kis közösségek viszonyait idézi vissza.
 

Képekben gondolkozva

A történet Platónnal és Arisztotelésszel indul, s lényeges új kezdetekkel gazdagszik a késõi 1960-as és a korai 1970-es években - az egyik ilyenre mindjárt utalni fogok - , ám hadd fogjak itt mondandómhoz a vezetõ neurofiziológus, Antonio Damasio Descartes tévedése címû, 1994-ben kiadott könyvére tett utalással. Az okfejtés és döntéshozás alapjául szolgáló ténytudás, mondja Damasio, elménkben képzetek formájában van jelen. A képeket nem mintegy faximile képeiként tároljuk a dolgoknak, eseményeknek, szavaknak vagy mondatoknak. Mindnyájan érzékeljük, írja Damasio, hogy amikor valamely arcra vagy eseményre emlékezünk, nem pontos reprodukciót hozunk létre, hanem valamiféle újraértelmezést, az eredeti új változatát, amely ráadásul az idõ múlásával újra meg újra más lesz. Másrészt viszont azt is mindnyájan érezzük, hogy lelki szemeink elõtt képesek vagyunk megközelítõleg felidézni korábban átélt képeket. Képek alkotják gondolataink fõ tartalmát. Persze "a képek mögött számunkra sosem, vagy alig ismeretesen" számos folyamat van, melyek e képek generálását és alkalmazását irányítják. Ama folyamatok "alapvetõek gondolkodásunk számára, de nem ezek alkotják gondolataink tartalmát". Egy másik fontos 1994-ben megjelent könyv a nyelvész Ray Jackendoff Mintázatok az elmében címû munkája. Jackendoff is emlékeztet arra, hogy az agy ténylegesen nem tárol képeket; ám hangsúlyozza, hogy a mentális képzetek kutatása úgymond immár nem "tiltott gyümölcs".

Ne feledjük, hogy a huszadik század során a filozófiában mindvégig kisebbségi álláspontnak minõsült az a nézet, amely szerint a vizuális képzetek lényeges szerepet játszanak a racionális gondolkodásban, s fontos információhordozók. Ezt az álláspontot védelmezte Russell, aki 1919-ben így írt: "Az elvont idõtöltések szokása a tanult embereket az átlagosakhoz képest sokkal kevésbé teszi alkalmassá a vizualizálásra, s kizárólagosabban készteti õket arra, hogy 'gondolkodásukban' szavakkal foglalatoskodjanak." Ehhez Russell még hozzátette: "A képek 'jelentése' a legegyszerûbb fajta jelentés, mivel a képek hasonlítanak arra, amit jelentenek, a szavak azonban általában nem." Russell nézetét visszhangozza H.H. Price 1953-ban, Thinking and Experience c. könyvében. Mint Price írja: "Balszerencsénkre a történelem leginkább szavak-gyötörte civilizációjában élünk, ahol ezrek és tízezrek teljes munkás életüket azzal töltik, hogy szavakkal bánjanak. Egész felsõoktatásunk arra irányul, hogy bátorítson a verbális gondolkodásra és lebeszéljen a képies gondolkodásról. Reménykedjünk abban, hogy utódaink bölcsebbek lesznek és mindkettõt bátorítják." Price itt sokatmondó megjegyzést is tett: "vannak emberek, akik szinte képtelenek rajzolni".

Volt egy filozófus, aki kétségkívül tudott rajzolni, s éppenséggel rajzok segítségével igyekezett érvelésének homályosabb szakaszait világossá tenni: Ludwig Wittgenstein. Hagyatéka mintegy 1400 vázlatot és diagramot tartalmaz. Wittgenstein szerint a szónyelv és a képnyelv együtt, egymást áthatva funkcionálnak; a képek, ugyanúgy mint a szavak, életformánkba ágyazott eszközök. Ám míg szavaink túlnyomórészt konvencionálisak, a képek lényeges vonatkozásokban természetadta-konkrét jelentéshordozók. Hadd hozzak itt két rövid idézetet Filozófiai grammatika címmel kiadott kötetébõl. Az elsõ: "A gondolkodás jól hasonlítható képek rajzolásához." A második: "ahhoz, hogy a kép mondjon számomra valamit, nem szükséges, hogy reá tekintve szavak jussanak eszembe. Mert hiszen a képnek kellene a közvetlenebb nyelvnek lennie."

A gondolkodás képies jellege mellett érvelõ irodalom egyik alapmûve Rudolf Arnheim 1969-ben kiadott Vizuális gondolkodás címû könyve. "Senki sem tagadja", írta Arnheim, "hogy a szavak segítik a gondolkodást. Amire rá kell kérdeznünk, az az, hogy vajon a szónyelv a maga feladatát lényegileg a verbális médiumban meglévõ tulajdonságok révén látja el, avagy közvetett módon mûködik, nevezetesen azáltal, hogy rámutat a szavak és kijelentések jelöleteire, vagyis egészen más közegben adott tényekre. S azt is meg kell tudnunk, hogy a nyelv elengedhetetlen-e a gondolkodás számára. - Utóbbi kérdésre a válasz nemleges. Az állatok, s kivált a fõemlõsök, világos bizonyítékát szolgáltatják a produktív gondolkodásnak. ... Ugyanakkor az állati gondolkodás az emberihez képest alacsonyabbrendû lehet ama fontos vonatkozásban, hogy a közvetlenül adott helyzetek megoldására korlátozódik."

Arnheim könyve hatással volt Merlin Donald Az emberi gondolkodás eredete címû, 1991-ben kiadott munkájára. (Egy másik fontos hatás, amelyet itt illik megemlítenem, Donald-ot Dunbar korai írásai felõl érte.) Donald - amint errõl Pléh Csaba tegnapi elõadásában részletesebben is beszélt - az ember kialakulásának három evolúciós fázisát különbözteti meg. Az elsõ evolúciós átmenetet, az emberszabású majmoktól a Homo erectusig, "az emberi reprezentáció legalapvetõbb szintjének, az események mímelésére vagy újra-megjelenítésére való képességnek kialakulása jellemzi". A második átmenet, a Homo erectustól a Homo sapiensig, lezárta a modern ember biológiai evolúcióját. "Ezen átmenet kulcsmozzanata", írja Donald, "az emberi beszédképesség megjelenése volt, beleértve a narratívák konstruálásának és dekódolásának teljesen új kognitív képességét." A harmadik evolúciós átmenethez, "a külsõ szimbolikus tárolás megjelenéséhez" Donald "a vizuális szimbolikus feltalálásnak három nagyrészt különbözõ irányát" kapcsolja, ezek: "a képi, az ideografikus és a fonológikus". Közülük a képi alakult ki elõször; és Donald kiemeli, hogy az már önmagában új kognitív struktúra létrejöttét jelentette, lehetõvé téve az "analitikus gondolkodás" bizonyos kezdetleges formáit, azaz "a formális érvelést, a rendszeres osztályozásokat, az indukciót és dedukciót".
 

Konvenció és hasonlóság

Ha a mobil kommunikáció vizuális nyelvvel történõ gazdagítására törekszünk, kettõs feladatot kell megoldanunk. Egyrészt egységes, alkalmas és sokrétû konvenciókat kell bevezetnünk. Másrészt ki kell aknáznunk a képi hasonlóságban mint természetes jelentésközvetítõ elemben rejlõ lehetõségeket. Hasonlóság és konvencionalitás között persze nincs éles határ. Így például a természetes gesztusok és arckifejezések konvencionálissá válhatnak; konvencióink pedig idõvel természetesnek hatnak. Wittgenstein-nak ezzel kapcsolatban érdekes megjegyzései vannak. Egy ismert képi konvencióval kapcsolatban rajzolta-írta Wittgenstein: "A beszélt szó szimbóluma írásjelek hurokban amely a beszélõ szájából jön. Ez a kép egészen természetesnek tûnik számunkra, noha ilyesmit sose láttunk." Amúgy nemcsak a beszéd-buborékot érezzük mintegy természetes jelnek, hanem annak sajátos változatait is. Amint arra William Horton utal, a beszédbuborék-szimbólumok családjában mind a konvenció, mind intuíció szerepet játszik. Horton különbözõ formájú beszédbuborékokat mutat, s felteszi a kérdést: "Milyen jellegû üzenetet sugall ez vagy az a forma?" S a különbözõ formák, valóban, hordoznak ilyen-olyan hangulatot, indulatot, jelentést: akkor is, ha korábban soha nem találkoztunk velük - ha nem tanultunk rájuk vonatkozó konvenciókat. A beszédbuborékokat századok óta ismerjük; az ókori és középkori írásszalagokból alakultak ki.
 

Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások ún. II. részében meglehetõs határozottsággal ír arról, hogy bizonyos képek bármiféle tanulás vagy értelmezés nélkül is egyértelmû jelentést közvetítenek számunkra. Bevezeti az úgymond "képarc" példáját, és megjegyzi: "Bizonyos tekintetben úgy viszonyulok hozzá, mint egy emberi archoz. Tanulmányozhatom a kifejezését, reagálhatok rá úgy, mint egy emberi arc kifejezésére. Egy gyermek beszélhet a képemberhez vagy képállathoz, bánhat vele úgy, ahogy a babákkal bánik." Vannak képek, amelyeket egyáltalán nem értelmezünk, hanem amelyekre, mint Wittgenstein fogalmaz, közvetlen módon reagálunk. Igaz ugyan, hogy "a szokásnak és a nevelésnek" is szerepe van abban, hogy hogyan látunk egy-egy képet; ám ez a szerep adott esetben igen csekély is lehet. Wittgenstein nézeteit alátámasztják azok a megfigyelések, amelyeket John Kennedy A képészlelés pszichológiája címû munkájában 1974-ben összegzett: legyen szó akár fényképekrõl, akár egyszerû vonalas rajzokról, a képjelentés felfogásának képessége általában nem feltételezi bármiféle képalkotási-képmegértési konvenciók elõzetes elsajátítását. Kennedy ugyanakkor rámutat, hogy az állóképek nem mindig egyértelmûek. Utal bizonyos tömegjelenetet ábrázoló rajzra, amellyel kapcsolatban kitûnt, hogy azt egyes afrikaiak harcként, más afrikaiak táncként értelmezték. "Fagyott képek persze sokszor többértelmûek", írja Kennedy, "és számíthatunk arra, hogy a szemlélõt kultúrája egyik vagy másik képzelt történet irányában befolyásolja." Ha meggondoljuk, hogy könyvét mikor írta, talán érthetõ, hogy az animációra mint az egyértelmûsítés eszközére Kennedy nem gondolt; viszont mind Wittgenstein-ban, mind pedig különösen Price-ban felmerült a mozgóképek ötlete, midõn beleütköztek a képjelentés többértelmûségének problémájába.
 

Tudás és vizuális kommunikáció

"Vizualizáció és megismerés" c. tanulmányában Bruno Latour az írás és képi ábrázolás mesterségét jelöli meg a modern tudomány végsõ alapjaként. Az írás és a képi ábrázolás technikái a megismerés tárgyait hordozhatóvá s ugyanakkor maradandóvá, a megismerés hatalmi központjaiban összegyûjthetõvé, bemutathatóvá, egymással összeilleszthetõkké teszik. Latour-ra nagy hatást tett William Ivins 1953-as A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció címû ragyogó munkája (mely könyv immár magyar fordításban is hozzáférhetõ). Ivins azzal az állítással kezdi gondolatmenetét, miszerint "világviszonylatban azok az országok maradtak le a fejlõdésben, amelyek nem tanulták meg kiaknázni a képi kijelentés és kommunikáció minden elõnyét és lehetõségét. A nyugati civilizáció számos jellegzetes eszméje és képessége szorosan kötõdik ahhoz a készségünkhöz, hogy képi kijelentéseinket és kommunikációinkat pontosan meg tudjuk ismételni." Ivins alapvetõ megfigyelése, hogy a képsokszorosítás megfelelõ technológiájának hiánya az európai történelem során, úgy a tizenötödik század elejéig, a tudomány fejlõdésének egyik fõ akadálya volt. A képnyomatok technikáját 1400 körül találták fel. Ivins szerint ez a találmány a kommunikáció történetének sokkal forradalmibb eseménye volt, mint a könyvnyomtatás feltalálása fél évszázaddal késõbb. A képek többé-kevésbé pontosan megismételhetõek lettek. Ám még igencsak távol álltak attól, hogy adott természeti tárgyak hû leképezései legyenek. Ivins emlékeztet arra, hogy amikor például Lessing a Laokoón-szoborról írt, nemcsak annak eredetijét nem látta, de a létezõ ábrázolások alapján nem is tudhatta, hogy az pontosan hogyan nézett ki. A fényképezés eljövetelét megelõzõen, hangsúlyozza Ivins, nem létezett olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontos képi ábrázolására.

A huszadik századi filozófia fõ felfedezésének alighanem az tekinthetõ, hogy végsõ soron minden tudás gyakorlati tudáson alapszik. Mármost képek könnyebben közvetítenek gyakorlati tudást, mint a szöveg. A Bécsi Kör elnevezésû filozófusklub neves tagja, a logikai pozitivista egységtudomány szenvedélyes élharcosa, Otto Neurath, annak idején egyfajta nemzetközi képnyelv megalkotására törekedett. Neurath a "tipografikus képi nevelés nemzetközi rendszerén" dolgozott ("International System Of TYpographic Picture Education", rövidítve: isotype), kölcsönösen összefüggõ képek rendszerén, melyet ugyan szónyelvekkel együtt kívánt használni, ám önálló vizuális logika alapján épített föl. Az isotype különleges konvenciókat, formákat és színeket alkalmaz. "Gyakran igen nehéz", írta Neurath, "szavakban elmondani, ami a szemnek nyomban világos. Szükségtelen szavakban elmondanunk azt, amit világossá tehetünk képek által." Neurath kiemelte, hogy képnyelvének kidolgozása nagyobb célt szolgálna: a közös, egyesített tudás nemzetközi enciklopédiájának megalkotását. Ám magasztos látomását megközelítõleg sem tudta valóra váltani. Kísérletei, melyeket az 1920-as évektõl az 1940-es évekig folytatott, technológiailag korainak bizonyultak. Az isotype program keretében kidolgozott ikonok modellként szolgáltak ama nemzetközi képi jelek számára, amelyekkel ma naponta találkozhatunk repülõtereken és pályaudvarokon, de - mivel oly kezdetlegesek, s elõállításuk oly körülményes - nem alkothatták valamely valóban vizuális nyelv alapját. Egy ilyen nyelv megteremtése a ma ikonikus forradalmával válik lehetségessé.
 

Színrelép az MMS

Ivins visszaemlékszik arra, hogy a Metropolitan Museum-ban dolgozva újra meg újra meg kellett tapasztalnia, "milyen alkalmatlanok a szavak az olyan tárgyak leírására, definíciójára és osztályozására, amelyek mindegyike a maga módján egyszeri". A szavak, írja, nem képesek "megragadni ama tárgyak személyiségét, amelyekkel közvetlen ismeretségben állunk", viszont a "képek vagy képzetek" éppenséggel képesek.

A képi kommunikációnak nyilvánvaló elõnyei vannak; ám nyilvánvaló hátrányai is. A tökéletes nyelv keresése címû könyvében Umberto Eco helyesléssel idézi a vizuális nyelvekkel szembeni szokásos érveket - sokértelmuek, nincs grammatikájuk, konvenciókra szorulnak, s csak korlátozottan alkalmazhatók. "Állíthatjuk", írja, "hogy csupán egyetlen olyan rendszer van, amely szélesköruen elterjedt és értheto: a mozi és a televízió képei. Hajlok rá, hogy azt mondjam: ez valóban olyan 'nyelv', amelyet az egész földkerekségen értenek." Azonban, teszi hozzá, "ha a mozi vagy a televízió képeinek befogadása nem is okoz nehézséget, létrehozni azokat roppant nehéz. A kivitelezés egyszerusége figyelemreméltó érv a szónyelvek mellett. Bárki, aki egy szigorúan vizuális nyelven kívánna kommunikálni, alighanem videokamerával, hordozható TV-készülékkel, s batyunyi szalaggal járkálna, Swift bölcseinek mintájára, akik - miután elhatározták, hogy minden tárgyat, amelyet megnevezni kívánnak, meg is kell mutatni - kénytelenek voltak hatalmas zsákokat maguk mögött vonszolni."

Amint azt az eddigiekben is igyekeztem világossá tenni, nem vagyok híve a szigorúan vizuális nyelven történõ kommunikációnak. Viszont valóban meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a verbális - hangzó vagy írott - kommunikáció képi dimenzióval való kiegészítése fokozhatja az információcsere hatékonyságát. És Swift bölcseinek ma egyre könnyebb a dolguk. Az MMS - a multimédiás üzenetküldés - amelynek úttörõ bevezetését Magyarország néhány hete élhette át, itt jelentõs új szakaszt képvisel. Az MMS a mobil telefon használójának lehetõvé teszi, hogy beépített fényképezõgéppel pillanatfelvételeket vegyen fel s azokat nyomban tovaküldje; hogy vonalas rajzokat készítsen, képeket szerkesszen, a grafikához szöveget illesszen, s hogy az imígyen alkotott összetett üzenetet továbbítsa. Ezek a lehetõségek legalább négy okból érdemelnek figyelmet. Amikor úgyszólván folyamatosan rajztömböket tartunk kezünkben s lehetõségünk van arra, hogy vázlatainkat bármikor továbbküldjük - tudván, hogy azokat a fogadó oldalon a gyakorlati alkalmazás próbájának vetik alá - , alighanem enyhül a Price említette probléma, hogy tudniillik kevesen tudnak rajzolni. A megismerés azon hordozható s ugyanakkor maradandó objektumainak begyûjtése és ötvözése, amelyekre alapozva Latour szerint a Nyugat szellemi fölénye megteremtõdött, nem maradhat "a tudás hatalmi központjainak" elõjoga, amint a tudás dokumentumai valóban mobillá válnak, s amint a "képi ábrázolás mestersége" széleskörû készséggé válik. Ha a helyszínen fotókat tudunk készíteni s nyomban tovaküldeni, akkor nyilván áthidalható az Ivins által fölpanaszolt nehézség, miszerint a szavak alkalmatlanok az egyes tárgyak egyszeri jellegzetességeinek megragadására. S az Eco által sejtetett különbség, hogy tudniillik a képek elõállítása olyannyival nehézkesebb, mint puszta szemlélésük, kevésbé lesz éles, amint képek alkotása és terjesztése közönséges mindennapi készséggé válik.
 

Képi kommunikáció és mobil közösségek

Hadd idézzem Neurath egyik emlékezetes megfogalmazását: "A szavak elválasztanak, a képek kapcsolatot teremtenek." A képek kapcsolatot teremtenek olyan emberek között, akik amúgy más-más nyelven beszélnek. Ám tegyük hozzá: még azok között is, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, a képek hatékonyabban teremtenek közösséget, mint a szavak. Ennek oka régesrég ismert. Szent Bonaventura a tizenharmadik században egy évezred érvelését foglalta össze, midõn a képek egyházbeli intézményével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az írástudatlanok a szobrokból és képekbõl úgy tanulhatnak, mint a könyvekbõl, s hogy azokat, akiket nem indít meg, ha Krisztus tetteirõl hallanak, megindíthat, ha ama tetteket alakokban és képekben látják. Mindkét megfigyelés mögött az a lényegi tény húzódik persze meg, hogy képeket megérteni, képekben gondolkodni, képekkel kapcsolatban érzelmeket érezni, sõt képekben kommunikálni - tudniillik mimetikus formákban - az emberi természet alapvetõbb rétegéhez tartozik, mint a szavakban történõ gondolkodás és kommunikáció. Ismétlem: ez nem azt jelenti, hogy a szavak feleslegesek. Az MMS jelentõsége éppen az, hogy ötvözi a képeket és a szavakat - csakúgy, mint a mondott és írott szavakat. A hangban, írásban és grafikában egyidejûleg zajló kommunikáció az emberi kohézió magasabb szintjét teremti meg és tartja fenn, mint ezen dimenziók bármelyike egymagában. Karl W. Deutsch volt az, aki a komplementaritás eredetileg kommunikációelméleti fogalmát a társadalmi kommunikáció problematikájára alkalmazta. Tegnapi bevezetõ szavaimban utaltam arra a distinkcióra, amelyet Deutsch társadalom és közösség között tett. A közösségeket a kommunikáció olyan mintázatai jellemzik, amelyek a különbözõ csatornákon közvetített információk nagyfokú komplementaritását mutatják. A multimédiás üzenetküldés, a beszéd, szöveg és kép egyidejû-komplementer transzmissziója számomra nem egyszerûen társadalmi tevékenységnek tûnik, hanem olyan tevékenységnek, amely éppen azokat a kapcsolatokat tartja elevenen, amelyekbõl a valódi közösségek felépülnek.