A XXI. SZÁZAD KOMMUNIKÁCIÓJA Mobil információs társadalom
	A 21. SZÁZADI KOMMUNIKÁCIÓ ÚJ ÚTJAI Konferencia 2002. máj. 24-25. Magyar Tudományos Akadémia

Bevezetés

A világháló egyik sokszor emlegetett elõnye, hogy demokratikusabbá teszi a tudás megszerzésének lehetõségét: ha a tudásraktárak a kis falvakból ugyanúgy hozzáférhetõk, mint a legnagyobb könyvtárakba járó embereknek, ha olcsón használhatja az Internetet az is, aki a drága egyetemekre nem jut be, akkor az esélyegyenlõséget gátló földrajzi és társadalmi tényezõk száma csökken. Ha a hálóhoz való hozzáférés még széleskörûen mobillá is válik, ezek az elõnyök megsokszorozódhatnak: kihasználhatóvá válik az utazással, várakozással töltött holt idõ, magunkkal vihetõ, egészen személyessé válhat az emberiség összegyûjtött tudásának hálón elérhetõ tárháza.

Ettõl az ideális állapottól még messze van a világ. Az Internet, hihetetlen információgazdagsága ellenére sem veheti föl a versenyt a Library of Congress-szel, a British Library-vel, de talán még az Országos Széchenyi Könyvtárral sem. A hálózottság még a technikailag magasan fejlett országokban sem egészen általános, nem beszélve a harmadik világ országairól, és a mobilizált közös agy használatának költségei egyelõre nem teszik lehetõvé, hogy ezt a külsõ memóriatárat folyamatosan használjuk. A lehetõség mindenesetre így is megvan arra, hogy az új információs technológiák egyszer, talán nem is nagyon hosszú idõ múlva a föntebb említett jobb világ felé mozdítsanak el bennünket.

Úgy tûnik, egy másik, nemigen emlegetett szempontból is van esélye annak, hogy az új információs technológiák demokratikusabbá tegyék életünket. Az eddigi tapasztalatok alapján föltételezhetjük, hogy a kommunikáció új formái a nyelvhasználatra épített diszkriminációt is csökkenteni fogják. Ez mindenképpen örvendetes következmény, hiszen ma az esélyegyenlõséget nemcsak a társadalmi és gazdasági viszonyok, hanem az õket szimbolizáló nyelvhasználati különbségek is akadályozzák. Elõdásomban azokat az érveket mutatom be, amelyek e hipotézist alátámasztják.

A gondolatmenetet célszerû azzal a kérdéssel kezdeni, hogy a jelenlegi állapot, amit nevezhetünk "a nyelvi arisztokratizmus"-nak is, hogyan jött létre. Hogy a folyamatot megértsük, ha nem is Ádámhoz és Évához -- de legalábbis a mitokondriális Évához kell visszalépnünk idõben. Bár a konferencia témája a 21. század kommunikációja, azért idõzünk majd kicsit hosszabban a történetírás elõtti idõben, mert hipotézisem szerint a modern technika valamit visszahozhat abból az ember biológiai felépítése számára kedvezõbb kommunikációs környezetbõl, ami egykor fajunk természetes közege volt. Innen kiindulva járjuk röviden végig azt az utat, amelynek stációi a nyelvi arisztokratizmus születése, megszilárdulása, kiterjedése majd természetessé válása volt. Ezt követõen veszem számba azokat a lehetõségeket, amelyeket kihasználva a 21. században barátságosabbá tehetjük saját nyelvi környezetünket.
 

A nyelv eredeti funkciói

Az emberi nyelv kialakulásával fogalkozó elméletek jelentõs részében közös az a gondolat, hogy az emberi nyelv megjelenése nagyon szorosan összekapcsolódik a korai emberek közösségi igényeivel. Csak néhányat említve: ilyen például Robin Dunbar pletyka-elmélete, mely szerint a nyelv kezdetben ugyanazt a csoport- és koalícióösszetartó szerepet játszotta és játssza részben ma is, mint amit a kurkászás az emberszabásúaknál. Steven Mithen a hominidák antropológiai változásait vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a nyelv abból a társas intelligenciából vált lassan le, amely eredetileg a fõemlõs agyban a társas helyzetek kezeléséért felelt. Hasonló ehhez Robert Worden javaslata arról, hogy a nyelvi jelentés belsõ reprezentációja a fõemlõsök társas helyzetekre vonatkozó reprezentációjából származik. Merlin Donald elmélete szerint a hangzó nyelv megjelenését lehetõvé tevõ mindkét nagy kognitív átmenet mögött -- az átmenet az epizodikusból a mimetikus, illetve a mimetikusból a mitikus kultúrába -- a kommunikációs igények növekedésének húzóereje mûködött, a kommunikációs igények viszont értelemszerûen elválaszthatatlanok a közösségben éléstõl.

Ezeket az elméleteket messzemenõen alátámasztják a nyelv jelenlegi mûködésének vizsgálatai is. Jean Aitchison állított össze egy listát arról, hogy melyek azok a nyelvi funkciók, amelyekkel a nyelv nehezen birkózik meg, illetve amelyek betöltésére kiválóan alkalmas. Az õ osztályozása szerint a nyelv mérsékelten jól alkalmazható egyszerû információk közlésére, de kifejezetten nehézkesen kezeli a térbeliségre, az érzésekre és az érzelmekre vonatkozó leírásokat. Kiemelkedõen alkalmas viszont a nyelv arra, hogy társas kapcsolatokat építsünk és tartsunk fenn a segítségével, és hogy befolyásoljunk másokat. Az elõbbi gyakran úgy jelenik meg, hogy minden "komoly" tartalom nélkül csevegünk, pusztán a beszélgetés kedvéért, az utóbbi pedig megjelenhet önmagunk kedvezõ beállításában, másokról való véleménynyilvánításban, illetve történetek elmesélésében. A nyelv, éppen e tulajdonságaiból adódóan, komoly szerepet játszik a hatalom megszerzésében és megtartásában, annál is inkább, mert absztrakt mivolta lehetõvé teszi mások félrevezetését és a hazugságot is.

Aitchison vélekedését alátámasztják azok az adatok is, amelyet Dunbar és hallgatói, illetve Emler megfigyeléseibõl ismerünk: ezek az adatok azt mutatják, hogy az emberek beszélgetéseiben a legfõbb téma mások vagy a magunk viselkedésének leírása. Az emberi kapcsolatokra való érzékenységünk és a nyelv szoros egymásbafonódása mellett szól az is, hogy mint a Wason-teszt Cosmides által alkalmazott adaptációja mutatja, ugyanolyan típusú problémákat sokkal könnyebben oldunk meg, ha társas kontextusba vannak ágyazva, mint elvont logikai keretben.

Mindehhez hozzátehetjük még azt a szociolingvisztikai adatokból származó ismeretet, hogy a nyelv minden megszólaláskor elkerülhetetlenül jelzi csoportidentitásunkat is, és a beszélgetõtársunkhoz való viszonyunkat is. Másként fogalmazva: minden esetben jelzi, hogy melyik csoporthoz tartozunk, és azt is, hogy a csoport hierarchiájában milyen helyet foglalunk el. A nyelvi variabilitásnak ez a tulajdonsága adaptív a csoportszervezõdés szempontjából, mert egyszerre biztosítja a csoportok közötti elszigetelõdést és stabilizálja a csoporton belüli hierarchiát. Mindkét következmény a csoportkohézió növelésével jár, és így jelentõsen hozzájárul ahhoz, hogy az emberi csoportok a csoportszelekció szintjére jussanak -- ez pedig a kultúrák megsokszorozódásában játszik jelentõs szerepet.

A közös nyelv használata ma is nagyon szorosan kapcsolódik az azonos csoportba tartozáshoz. Nemcsak Európában és Amerikában, ahol a nyelvhasználat a nemzeti és társadalmi identitás részévé vált, hanem azokban a társadalmakban is, amelyek nem az elõbbiekhez hasonló iparosodott kultúrák. Pápua Új-Gíneában vannak olyan szomszédos falvak, amelyek törzsei a kívülálló számára azonos nyelvet beszélnek -- és nyilvánvaló hogy õk is jól értik egymást --, mégis azt állítják, hogy a szomszéd faluban lakók más nyelvet beszélnek, hiszen más törzshöz tartoznak. Számos egykori és mai példa mutatja, hogy a saját nyelv használatát sok kultúrában az értelemmel kapcsolják össze. Ebben a gondolatkörben az eltérõ nyelv használata nem is számít értelmes beszédnek; aki nem a saját nyelvet beszéli, az "barbár" vagy "néma". Más esetekben a gyereket nem tartják teljesen embernek mindaddig, míg nem tanul meg beszélni.

Van még egy tulajdonsága a nyelvi variabilitásnak, amely e téma szempontjából is fontos: a variabilitás egyben a nyelvi változás föltétele is. A nyelvváltozatok folytonos változása szintén adaptív, mert jócskán megnehezíti a "kalandorok" dolgát, akik részesedni akarnak a csoportélet elõnyeibõl, de maguk semmivel sem akarnak hozzájárulni a csoport boldogulásához. A folyton változó, variábilis nyelvet "költségesebb" elsajátítani, és folyamatos jelenlétre van ahhoz is szükség, hogy változásait követni lehessen. Ez viszont azt is jelenti, hogy a csoporttól eltérõen beszélõk megkülönböztetése, kizárása a csoportból valószínûleg ugyanúgy adaptív a csoport szempontjából, mint ahogyan Kurzban és Leary szerint a megbélyegzés általuk elemzett három alaptípusa szintén az.

Az emberi nyelv alapvetõ sajátosságai -- a variabilitás és a változás -- tehát nemcsak a lehetõségét hordják magukban annak, hogy a tõlünk eltérõen beszélõket megbélyegezzük, hanem ez a viselkedés kifejezetten hasznos is saját csoportunk szempontjából. Úgy tûnik, a nyelvi megbélyegzés föltehetõen a nyelvvel magával együtt született. Mint a jól ismert Sibbolet-történet mutatja, az emberek nemcsak viselkedésükben érvényesítették a nyelvi megbélyegzést, hanem nagyon régóta tudatában is vannak annak, hogy a nyelv alkalmas a más csoportokhoz tartozók fölismerése, ha szükséges, kizárása.

Van azonban egy nagyon fontos tulajdonsága a nyelvi megbélyegzés elsõ, hosszú évtízezredes szakaszának: a csoportok viselkedése kölcsönös ebben az idõszakban: nemcsak a Sibbolet-et ejtõk mészárolhatták le a Szibbolet-et ejtõket, történhetett volna ez fordítva is. Nemcsak az A csoport gondolta úgy, hogy a B csoport tagjai nem is emberek, hiszen nem tudnak beszélni, ugyanezt gondolták a B csoport tagjai is az A csoportról.
 

Az egyensúly fölborulása: írásbeliség kialakulása és elterjedése

A nyelvi megbélyegzés történetének második fejezete, úgy vélem, az írásbeliség kialakulásával kezdõdött. Az írásbeliség megjelenése vezetett az elitkultúra kialakulásához, s ez a fejlemény több szempontból is átírta a nyelv és a kultúra korábbi viszonyát.

A fonetikus írás megjelenése elõtt az írás és olvasás mesterségének megtanulása meglehetõsen hosszú idõt vett igénybe. Csak a kiválasztottaknak adatott meg, hogy írástudóvá váljanak, így ez a képesség nagy tekintélyt jelentett. Amikor megjelentek a vallási elõírásokat, tanokat tartalmazó szövegek is, az írott szövegek szakralizálódása magát az írott szöveget is tekintéllyel ruházta föl. Amíg azonban a fonetikus írások nem jelentek meg, az írott szövegek kiolvasásakor használt nyelv értelemszerûen ugyanaz a nyelv volt, amit az olvasó beszélt -- hasonlóan ahhoz, ahogy a kínai írásjeleket ma számos kínai dialektusban ki lehet olvasni. A fonetikus írások viszont, minthogy a betûk hangzásának értelmezésében megkötik az olvasót, létrehozták azt a lehetõséget is, hogy az írott szövegek nyelve és a beszélt nyelv eltávolodjon egymástól.

Ez a folyamat hozta létre azt a helyzetet, hogy a korábbi "beszéd" -- "nem beszéd" oppozíció mellé megjelent egy újabb ellentét: a "helyes nyelvhasználat" -- "romlott beszéd" szembeállítás. Ebbe az új ellentétpárba az európai típusú kultúrák két fontos összetevõje van beépítve. Az egyik az, hogy az azonos nyelvet beszélõket osztja két csoportra: a közös nyelvet jól és rosszul tudókra. A másik az, hogy szembeállítja egymással a nyelvet és a beszédet. Az írásbeliség imént említett, több forrásból is táplálkozó tekintélye miatt természetesen az írásban használt nyelvet értelmezték "jó"-nak, a beszélt nyelvet pedig "romlott"-nak. A filológia fölvirágzása, a szöveghagyományok kialakulása tovább erõsítette azt az érzést, hogy a nyelv elromolhat. Az írott szöveg fizikailag megfogható, kézbevehetõ, látható, értelmezhetõ, így etalonná válhat. Lehetõvé teszi azt is, hogy a nagy elõdök írásmûvészete követendõ példaként szolgáljon -- ezt az elvet az antikvitás korától kezdve máig ismerjük. Az írott szöveg maradandósága azt sugallja, hogy az írás a nyelv autentikus, más szóval ideális megjelenési formája, a beszéd ennek csak csökevényes árnyékképe.

Ez a gondolkodási hagyomány ma is jelen van a görög hagyományra épülõ kultúrákban. Az európai és amerikai kultúra közös mítoszai közé tartozik, hogy az írásban használt szöveget tekintik a nyelv igazi formájának, a beszédet pedig ennek romlott változatának. A platonisztikus nyelvfölfogás nemcsak a köznapi (laikus) nyelvészetet jellemzi nagyon markánsan, hanem meghatározta a 20. század nyelvészeti kutatásait is, jelen van Saussure langue és parole szembeállításában éppúgy, mint Chomsky ideális beszélõjének és ideális hallgatójának kívánalmában. Ezek a nyelvészeti iskolák a beszédet nem tartják figyelemre érdemesnek, következésképpen nem is tudnak róla semmit. Az, hogy a beszédben gyakran megjelenõ "töltelékelemek" nem fölösleges, mellékes elemek, hanem a beszéd alapvetõen fontos tartozékai, csak a 20. század utolsó évtizedeiben vált nyilvánvalóvá, a diszkurzus- és a társalgáselemzés adataiból. Az õsi, tiszta nyelvhez való ragaszkodás a gyakorlatban is jelen van a "nyelvhelyesség" eszméjében, olykor egészen szélsõséges formában: a görögök csaknem 150 éven át próbálkoztak azzal, hogy egy senki által nem beszélt, de az ógörögre alapuló, mesterséges nyelvváltozatot, a katharévuszát tegyék a modern görög írásbeliség és az iskoláztatás nyelvévé. Az iskolákban pedig -- legalábbis Magyarországon -- gyakran azt szeretnék a tanárok, hogy a gyerekek az írott mondatokhoz hasonlóan formált mondatokban beszéljenek.

Ma ugyan általánosnak nevezhetõ az imént említett elképzelés, ahhoz azonban, hogy kultúránk alapvetõ elemévé váljon, nem volt elég a fonetikus írásbeliség megjelenése. Amíg a fonetikus írásbeliség csak egy nagyon szûk csoport privilégiuma volt, addig a nyelv és a beszéd, illetve a jó és a rossz nyelvhasználat szembeállítása nem érintette az emberek többségét, és nem érintette a beszélt változatokat sem. A gondolat széles körû elterjedéséhez az írásbeliség terjedésére, és ezzel szorosan összekapcsolódva az iskoláztatás általánossá válására volt szükség.

Az írásbeliség hatalmának megerõsödését, és ezzel a nyelvi helyzet aszimmetriájának növekedését a nyomtatás terjedése jelentette. A nyomdák érthetõ gyakorlati igénye volt a helyesírás kodifikálása. A már korábban kialakult szemlélet miatt azonban a helyesírás szabályait egyben a beszéd szabályaiként kezdték értelmezni. A 17. században a magyar nyomdászok általános gyakorlata volt például, hogy az általuk kiadott szövegeket nemcsak helyesírási szempontból egységesítették, hanem át is írták -- természetesen saját dialektusuknak megfelelõen, hiszen számukra az volt a helyes. Ugyanezt az õsi elvet -- "az a jó beszéd, ahogy én beszélek" -- követte az európai nyelvek sztenderd változatainak kialakulása. Ezek úgy jöttek létre, hogy a valamilyen meghatározó szempontból nagy tekintéllyel -- ez lehetett politikai, gazdasági vagy kulturális hatalom -- rendelkezõ csoport dialektusát emelték az adott nyelv "helyes" változatává, s ezzel az írásbeliség nyelvváltozatává. A nyelvi megbélyegzés gyakorlatának aszimmetrikus mivolta a sztenderd változatok kialakulásával vált végletessé. Ekkortól kezdve nemcsak az írott, hanem a beszélt nyelvet illetõen is megjelent a "jó" és a "rossz" szembeállítása: már nemcsak az írott nyelvhez képest volt romlott a beszélt nyelv, hanem a társadalmilag hatalmon lévõ csoportok szintén beszélt nyelvhasználatához képest is.

Ezt a helyzetet tette véglegessé az iskoláztatás általánossá válása, ahol a társadalom egyre szélesebb rétegeivel tanították meg, hogy a beszéd mindenképpen silány az íráshoz képest, és hogy kerüljük a beszédben a beszédre jellemzõ formákat; de ha már beszélünk, akkor annak egyetlen helyes formája létezik, az uralmon lévõ társadalmi csoport nyelvhasználata. Az iskoláztatás terjedése ördögi körbe zárta azokat, akik szerettek volna társadalmilag följebb lépni. Az iskola az elit nyelvhasználatát követelte és a legtöbb európai országban követeli ma is a diákoktól, így azok, akik otthon ezt a változatot sajátították el, már az iskolába lépés pillanatában elõnyben vannak azokhoz képest, akiknek nemcsak a tananyagot, hanem a tananyagot közvetítõ nyelvváltozatot is meg kell tanulniuk. Ez az elõny a tapasztalatok szerint egyre inkább növekszik az oktatási folyamat során, így az elit újratermeli önmagát. A megbélyegzõ gyakorlat stabil és rejtett kulturális beágyazottsága miatt a tanárok és a laikusok hajlamosak arra is, hogy a nemsztenderd változatok használatát nem egyszerûen a csoporthovatartozás szimbolikus jeleként, hanem a szellemi hiányosságok indexikus jeleként kezeljék. Ennek a gyakorlatnak elhíresült formáit a közelmúltból a fekete angolt beszélõ gyerekek szellemi fogyatékosnak minõsítésébõl ismerhetjük.
 

A nyelv eredeti társas funkcióinak továbbélése: a rejtett presztízs

Az európai kultúrákban a nyelv, az írásbeliség kialakulásának következményeképpen, egyre távolabb került tehát azoktól a funkcióktól, amelyek a nyelv kialakulásakor adaptívak voltak. A csoportkohézió növelése helyett bomlasztja a csoportokat azzal, hogy összetartozásuk egyik jelzõje, a saját nyelv használata szégyenérzetet kelt bennük. A nyelvi arisztokratizmus, mely egyetlen változatot kényszerítene mindenkire, figyelmen kívül hagyja, hogy a társadalmi identitásnál biológiailag fontosabb számunkra a közvetlen közösségünkhöz tartozás. Így nemcsak visszatükrözi, hanem segít is fenntartani azt az állapotot, amely a modern indusztriális társadalmakra jellemzõ: hogy a társadalom nem kisebb közösségek szövetsége, hanem egyének összessége. Ez a helyzet viszont meglehetõsen kényelmetlen az ember számára, mert biológiája szerint a társadalomnál jóval kisebb, 150--200 fõs közösségekben érzi jól magát, ott is úgy, ha ennél kisebb csoportokhoz tartozik elsõdlegesen.

De szerencsére a nyelv csoportkohéziót erõsítõ szerepe is fennmaradt, csak talán kevésbé figyelünk rá. A sztenderd változatok hatalma soha nem tudott teljessé válni: a szociolingvisták azt figyelték meg, hogy az emberek annak ellenére is ragaszkodnak saját nyelvhasználatukhoz, hogy azt másokkal együtt õk maguk is helytelennek ítélik. A saját nyelvváltozatok e presztízsét a sztenderd változat nyílt tekintélyével szemben rejtett presztízsnek nevezték el, és arra voltak kíváncsiak, milyen tényezõk tartják fönt ezt a rejtett presztízst a nyílt társadalmi megbélyegzéssel szemben is.

A rejtett presztízs a legnyilvánvalóbban a nagyvárosokban és a kis falvakban jelenik meg. Az utóbbira egyszerû magyarázatot találni: a kisebb, elszigeteltebb közösség saját hagyományait tekinti irányadónak, a helyi hagyományok tisztelete fontosabb, mint a társadalom külsõ értékrendje. A nagyvárosok esetében sem nehéz azonban megmagyarázni, miért fontos itt kiemelkedõen a nemsztenderd nyelvhasználat rejtett presztízse. A hagyományos elsõdleges közösségek itt robbantak szét elõször, de ezzel együtt megjelentek az elsõdleges közösségek pótlékai: a bandák, galerik, munkásnegyedek, az amerikai nagyvárosokban a "szomszédság" összetartó közösségei. A bandák, galerik sajátos csoportnyelve, szlengje a csoporttagok számára annyira fontos, hogy fölülírja a tekintélyviszonyokat, és nyílt presztízsként mûködik -- nem véletlen, hogy a csoporton kívülieket a fekete angol szlengben "sántá"-nak, "béná"-nak nevezik.

Más esetekben a saját nyelvváltozat rejtett tekintélye a sztenderd nyílt tekintélye mellett mûködik. James és Lesley Milroy Belfastban végzett kutatásaiból tudjuk, hogy minél erõsebb egy közösség társas kapcsolathálózata, annál jellemzõbb rájuk a helyi nemsztenderd nyelvváltozat használata. E közösségek társadalmilag és földrajzilag mobil tagjainak nyelvhasználata viszont a közösségen kívül a sztenderd felé mozdul el. Lesley Milroy szerint azonban a modern városi társadalomban a népesség többségének nincs módja arra, hogy szoros társas kapcsolathálózatokban éljen. Ez nagyobb egyéni nyelvhasználati variabilitáshoz vezet, ami viszont sokszor a nyelvi bizonytalanság növekedését is jelzi. A modern ipari társadalom tehát nemcsak társas, pszichológiai és biológiai, hanem nyelvi szempontból sem kellemes környezete az embernek.
 

Az új kommunikációs technika -- elõre a múltba?

A remények szerint a mobil, hálózott információs társadalom új kommunikációs technológiái javíthatnak a 20. század végének áldatlan állapotain. A hálózottságra vonatkozó empirikus adatok azt mutatják, hogy az emberek az internetet nemcsak új kapcsolatok létesítésére és felületes ismeretségek fenntartására használják, sõt az on-line kapcsolatok gyakoribbak azokkal, akik közelebb élnek, mint azokkal, akik távol. Torontóban, Los Angelesben és Michiganben végzett fölmérések szerint az internet a hagyományos közösségi kapcsolatokat megerõsíti, és nem helyettesíti, hanem kiegészíti a megszokott kommunikációs csatornákat. A modern városi környezetben élõ emberek, akiknek nélkülözniük kellett a szoros társas kapcsolathálózatok biztonságát, a földrajzi kötöttségektõl mentesen újra kiépíthetik elsõdleges közösségeiket.

Hasonlóan szép reményeink lehetnek a nyelv hagyományos funkcióinak megerõsödését illetõen is. A sztenderd és a nemsztenderd változatok status quo-ja a közeljövõben valószínûleg föl fog borulni, s a nemsztenderd változatok várhatóan sokat visszanyernek jogaikból. Ezt a hipotézist két körülmény valószínûsíti. Az egyik az, hogy az aszimmetriát létrehozó tényezõ, a hagyományosan értelmezett írásbeliség ereje csökkenni látszik. A másik az, hogy a közösségi identitás erõsödése minden valószínûség szerint a saját, a közösségre jellemzõ nyelvváltozatok erõsödését hozza.

Az írásbeliség tekintélye több okból is csökkenõben van. Az egyik ok az, hogy a hálózottságnak köszönhetõen az írásba, nyomtatásba, sokszorosításba és terjesztésbe ma sokkal kevesebb energiát kell fektetni, mint akár tíz évvel ezelõtt. A számítógéppel írt szöveg átformálható és javítható; ahhoz, hogy egy új ismeret elérhetõvé váljon, nem kell hónapokat vagy éveket várni, míg egy könyv vagy egy folyóirat megjelenik. Ha félreértik az e-mailben írottakat, azonnal orvosolhatjuk a hibát, nem kell napokig várni, míg a félreértésre fény derül.

A másik ok az, hogy az új információs technológiákon keresztül megjelenõ írott kapcsolattartó szövegek valójában nem az írásbeliség, hanem a szóbeliség birodalmába tartoznak. Az e-mail, az SMS, különösképpen pedig a fórumok, a chat és az on-line üzenetek szövegei beszélt szövegek, írott formában. Ez a tényezõ jelentõsen csökkenti azoknak a nyelvhasználati tartományoknak a számát, amelyek az írásbeliséghez tartoznak. A mobilitás mindkét tekintetben fölerõsíti a hálózottság hatását: a háló a földrajzi, a mobil technológia az idõbeli kötöttségektõl szabadít meg.

A közösségi identitás erõsödését szintén több tényezõ támogatja. Mindenekelõtt ilyen az a belsõ erõ, amely a rejtett presztízst létrehozta, és a megbélyegzett változatokat életben tartotta. A közösség identitását szimbolizáló nyelvváltozatra az embereknek a 20. és a 21. században is szükségük van, még akkor is, ha a Belfastból ismert Ballymacarrettnél sokkal lazább, nyitottabb kapcsolathálózatokban élnek. Ezt az a vizsgálat bizonyítja, amelyet Paul Kerswill, Jenny Chesire és Ann Williams folytatott Milton Keynesben. Milton Keynes egy 1967-ben alapított angol város, ahová különbözõ dialektális hátterû emberek települtek. Gyerekeiknek az iskolában tanult sztenderden kívül nem volt közös nyelvváltozatuk, a gyerekek azonban ennek használata helyett gyorsan kialakítottak egy saját, városukra jellemzõ nyelvváltozatot.

Ezt az egyébként is meglévõ közösségi igényt a modern technika segítségével városi környezetben sokkal hatékonyabban elégíthetjük ki, mint korábban. A tértõl és idõtõl független kapcsolatteremtési lehetõség módot ad arra, hogy a "fontos"-nak nevezett ügyeken kívül a valóban fontos ügyekrõl, azaz a hétköznapi élet legapróbb eseményeirõl és hangulatainkról is azonnal tájékoztassuk közösségeink tagjait, s ezzel életünk részesévé tegyük õket. Úgy, mintha még mindig kis csoportokban élnénk, ahol ritkán tévesztjük szem elõl egymást, és mindig tudjuk, mi történik a másikkal, mit érez, min töri a fejét, kivel milyen viszonyban van éppen stb. Egy nemrégiben készített fölmérés szerint a beszélgetések tartalmát illetõen a mobiltelefonos beszélgetésekben máris normálisan viselkedünk: a témák mintegy kétharmada ugyanúgy az, hogy ki kivel mit csinált (egyszóval "pletyka"), mint a személyes beszélgetésekben.

Vélhetõen nemsokára követi ezt a viselkedést a nyelvhasználat formája is. Személyes tartalmat nehéz személytelen formában közölni; a beszélgetések közben tehát valószínûleg egyre inkább közeledni fogunk saját közösségünk nyelvváltozatához is, bármilyen fizikai közegben vagyunk éppen. (A vonalas telefonnal való beszélgetésünkbõl jól ismerjük ezt a jelenséget.) Minél többet halljuk saját nyelvváltozatunkat, annál természetesebbnek is érezzük a használatát, s minél többet hallunk a sajátunktól eltérõ, nemsztenderd változatokat, annál kevésbé tartjuk õket idegennek. Ez azt eredményezheti, hogy nemcsak nyelvi bizonytalanságunk csökken, hanem megbélyegzõ hajlamunkon is könnyebben uralkodunk.

Másrészt a 21. század jelenségei, a globalizáció, a hálózottság, az állandó elérhetõság, a mobil információszerzés lehetõsége, egyaránt a decentralizációs tendenciákat erõsítik, és a kisebb, akár földrajzi, akár más alapon szervezõdõ közösségeket támogatják. Ez jelentõsen megtépázhatja a centralizációval szimbiózisban élõ sztenderd tekintélyét, és megerõsítheti a közösségi identitást szimbolizáló nyelvváltozatok presztízsét. A rejtett presztízs egyre kevésbé lesz rejtett.

A már nem is annyira ködös jövõ tehát azzal kecsegtet, hogy a több évszázadon át tartó féloldalas presztízsviszonyok, melyeket az írásbeliség és az elitiskoláztatás hozott létre, helyreálljanak, és a nyelv eredeti funkcióinak teljességében tudjon újra mûködni -- valahogy úgy, ahogyan a már nem is annyira ködbe veszõ múltban történt.